Beszélgetés Istennel – bárki megszólíthatja

Egyszer megkérdezte tőlem egy fiatal hittestvérem, hogy mi történik a nem hívők imádságával? Azok hova kerülnek? Azokat ki hallgatja meg? Vajon kérhet-e bárki bármit Istentől? Csak két kérdést helyezett ott akkor Isten a szívemre válaszként: Vajon Jézus nem a bűnösökért jött-e? Vajon Isten kevésbé szereti-e azokat, akik nem ismerik Őt, mint azokat, akik már gyermekeinek tudják magukat? A válasz természetesen az, hogy a bűnösökért jött és ugyanúgy szereti azokat, akik nem ismerik Őt, mint akik már ismerik.

Ugyanakkor értelemszerűen másként szólunk ahhoz a személyhez, akit ismerünk, mint akit nem. Bizonytalanabb, kétkedőbb hangnemben szólítjuk meg az idegen személyeket, tapogatva annak lehetséges szándékait. Latolgathatjuk, hogy jóindulat vagy épp rosszindulat viszi előre a másik törekvését: milyen érdekek vezérlik. Minél mélyebb istenismerettel szólítja meg valaki az Atyát, annál biztosabb szeretet alapra állva tekintve fel rá, gyermekként Apukájára. Annál őszintébb és leplezetlenebb imában mondhatja el neki mindazt, ami megformálódott a gondolataiban és érzéseiben, ugyanis tisztában van vele, ember nem szerette és soha nem is fogja úgy szeretni őt, mint ahogy Isten szereti.

Mit és hogyan mondjunk?

„Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram” (Zsoltárok 139:4)

Egyetlen szülő sem szeretné, ha érdeklődésére gyermeke valami mondóka keretében ugyanazt a szalagot pörgetné újra és újra, mígnem az értelmét veszti. Ha minden kérdésére ugyanazt a választ kapná, hamar kiderülne, hogy tulajdonképpen egy érdektelen személy, aki felé csak valami rutin kipipálás zajlik. Mindemellett az is igaz, hogy Isten szavak nélkül is ismeri gondolatainak és érzéseinket. Akkor miért imádkozunk? Ez egy olyan ajándék, ami ilyen formában ismeretlen volt az ószövetségi időkben: egyenesen vérlázítónak találták, amikor Jézus Atyaként, Apaként szólította meg először Istent. Az Ő áldozata tette lehetővé azt, hogy mi ma ilyen közvetlenül és bizalmasan járulhatunk Istenhez. Tehát egy ajándék, amivel lehet és érdemes is élni, mert nem volt még olyan ember, aki megszólította volna Istent szavaival, és Ő ne figyelt volna rá. Éppúgy lehet imádkozni csukott szemmel, mint nyitott szemmel, hangtalanul és hangosan, az utcán járva-kelve és a legbelső szoba sarkában.

Egyáltalán Kihez?

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” (Pál első levele Timóteushoz 2:5)

Imában három személy szólítható meg: a Szentháromság bármely személye, a Szentlélek, Jézus Krisztus és az Atya. Ők hárman rangsor nélküli elsőbbségben vannak, és egylényegűek. Gyakorlatilag a Szentlélek vezetésével szoktunk imádkozni Jézus Krisztus nevében az Atyához. Miért tesszük ezt? Jézust ezt mondta:

„ ...és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek Tőlem az én nevemben, megteszem.” (János evangéliuma 14:13-14)

A Szentlélek tekintetében pedig:

„Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által.” (Pál efezusiakhoz írt levele 6:18)

Lehet kérni a Szentlelket, hogy betöltve bennünket vezesse az imánkat:

„Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.”

(Pál rómabeliekhez írt levele 8:14)

Van, hogy ügyes-bajos dolgainkat tesszük le Isten lába elé: panaszoljuk sérelmeinket, soroljuk kívánságlistánkat, ennek ellenére Isten nem egy szupermarket végtelenített bevásárlópolcsora, ahonnan leemeljük a kívánt termékeket: legyen az családi béke, munkahely, pénz vagy házasság. Lehet másokért is imádkozni, közbenjárni értük, de ami ennél is fontosabb: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Isten neve dicséretre méltó, és nem szabad elmulasztani a hálaadás alkalmait sem. A megszólított Isten pedig nem marad válasz nélkül. Ezúton kívánok minden kedves olvasónak áldott imaéletet!