Pironkodó hitélet: nem szégyen és nem gyalázat!

„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: 'Az igaz ember pedig hitből fog élni.'”

(Pál Rómabeliekhez írt levele 1:16-17)

Mi az, amiről az életeinkben elmondhatjuk: „nem szégyellem”? Leszegett fővel, tekinteteket kerülő figyelemmel, arcpirulással nyilatkozunk, vagy maradunk némák, amikor Isten neve kerül elő egy beszélgetésben? Legyen bár szó pénzről, politikáról, sportról teljes vállszélességgel tesznek bizonyságot emberek gazdasági szemléletükről, politikai pártállásukról, favorizált sport klubjukról. A szabadnak vélt véleménynyilvánítás közegében, ott, ahol közel akadémia vitát lehet arról is nyitni, hogy valóban létezik-e vagy létezett-e valaha a szabad véleménynyilvánítás fogalma, a világ által nagyra becsült véleményformálók is piruló nebulókká cseperednek, amikor Isten neve szóba kerül.

A név, amely előtt minden térd meghajol

„Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

(Pál Filippibeliekhez írt levele 2:9-10)

Én magam is már hányszor láttam lesütött tekintetű nem hívő hallgatóságot, akiknek lángra lobbant a füle Isten neve vagy Jézus Krisztus megváltásnak hallatán. Mindez, azért mert úgy gondolják, hogy a hit legbelsőbb magánügy, indiszkréciót képvisel, amikor szóba kerül. Főként abban az esetben, amikor nem valami misztikus közegbe bújtatott vallásos, üres megnyilvánulásról beszélünk, hanem valaki személyes bizonyságát mondja el: miként van jelen a Megváltó minden napjaiban. Bár Isten maga, az ki vonzza a hallgatóság köréből a szíveket, mégis érdemes mindenkinek végig hallgatni azt az embert, aki nem a pénzről, a politikáról, vagy a sportról igyekszik „bizonyságot tenni”, hanem a Megváltóról, aki nem kevesebbel, mint az örök élettel ajándékozza meg a benne hívőket.

Tudni fogjuk mit és hogyan kell mondani

„…mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít rá benneteket, hogy mit kell mondanotok."

(Lukács evangéliuma12:12)

Pirulásra okot ad mindkét oldalon az a név, amit maga Isten rendelt mindenek fölé. Azt mindnyájan tudjuk, hogy az evangéliumot lehet tettekkel és szavakkal képviselni. A pironkodást mi magunk, hívőnként is ismerjük, nem is kell keresni az alkalmat, hisz jól tudjuk, hogy az ige két időpontot jelölt meg az evangélium terjedésére: az alkalmas és alkalmatlan időt. Ezzel Isten még az alkalmatlant is alkalmassá tette. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a magam akaratára csatos Bibliával kólintom körbe a nem hívő közeget, valami kárhoztató ítélet keretében, hisz maga Jézus mondja, hogy a Szent Lélek az, aki megadja abban az órában, hogy mit kell mondanunk.

A megváltás ajándék, nem kriminális kanyar

Az evangéliumot nem kell szégyellnünk, még abban az esetben sem, ha ez a világ ostobának, csacsinak, furcsának, őrültnek bélyegez bennünket. Ez nem újdonság, van, ami sohasem változik. Nem szabad azzal az érzéssel élnünk a munkahelyeinken, barátaink között, vagy családunkban, ami az súgja: „csak ki ne derüljön”- mint valami kriminális kanyar az életünkben. Ha van egy igei alapokon megszerzett képem arról, hogy mit jelent elfogadni a megváltást, akkor azt is tisztán kell látnom, hogy ez a legfontosabb és legcsodálatosabb döntés, amit meghozhattam az életemben. Ha tudom, mi annak a jelentősége, hogy üdvösségem van, hogy Isten Jézus áldozatán keresztül tekint rám, hogy mennyei honpolgár vagyok, akkor azt is pontosan látom, hogy mindenki másnak is éppoly szüksége van a megváltásra, mint ahogy nekem volt. Ez nem egy rejtegetni való csecse-becse, amit a vitrinből néha előveszünk leporolni, megnézegetni, titokban örülni neki, mint egy gyerek a karácsonyi ajándéknak, amire szent este előtt egy nappal „véletlenül” rábukkan a gardróbban. Ez egy olyan ajándék, amit nem kell szégyellnünk, mert vannak bizony olyan emberek, akik éppúgy áhítoznak ezután az ajándék után, mint ahogy mi magunk is áhítoztunk:

„Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. 3Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek."

(Pál zsidókhoz írt levele 12:1-3)