„Vasárnapi kereszténység” – a szokások megkötözöttsége

Egy kisgyermek fogja apukája melengető kezét miközben húsvét vasárnap belépnek közösen egy istentisztelet termébe, legyen az bár templom, imaház, vagy közösségi terem. A gyermek számára a valami távoli porosodó, de rendkívül rideg fogalomként jelenik meg az „istentisztelet” szava.

Részéről a külsőségekben eltöltött óra egyet jelent a tipródó várakozással, ami valami érthetetlen titkos szavak kavalkádjaként zsong a fejében. Csupán ünnepnapok furcsa kelléke ez az áhítatosnak tűnő pillanat, hétköznapjaiban sohasem érkezik el. Apukája melengető keze emberi szeretetet nyújt felé, de a Mennyei Apa kezét sohasem foghatja meg, mert „vasárnapi keresztény” szülők nevelik: olyan kezek, amelyek pusztán emberi úton, emberi igazságokba terelik, a tradíciók, és szokások megkötözött világának mélyére.

Az emberi önigazolás hiábavalósága

Vajon hány olyan ember él ebben az országban, akinek valamilyen merev avítt képe van a kereszténységről? Vajon hány olyan ember kel fel vasárnap reggel elindulva egy istentiszteletre, akinek a szívében ténylegesen sohasem valósult meg az egy élő Isten tisztelete? Vajon hány olyan ember él közöttünk, aki azzal áltatja önmagát, hogy az Úr előtt elegendő lesz majd felsorolni a bizonyos vasárnapi passzív igehallgatások sorát? A legfájóbb kérdés még csak most érkezik: vajon hányan élnek úgy, hogy hiszik, a megváltás a saját maguk által felállított tradíciókon nyugszik, nem pedig

Jézus Krisztus

kereszthalálán?

Kik a „vasárnapi keresztények”?

Vasárnapi keresztény az a személy, aki a nevezett napon, vagy jeles keresztény ünnep alkalmával keresztény „orcát ölt”, majd elmegy egy igehirdetésre anélkül, hogy a hétköznapjaiban élő kapcsolatot ápolna Istennel. Ez az a pont, ahol eszünkbe juthatnak más, „több mint gyanús” testvérek, akikre igaznak tűnhet a vasárnapi keresztény fogalma: milyen egyszerű is mások szemében meglátni a szálkát, de sajátunkban nem érzékelni a gerenda valóságát. Ne kövessük el azt a végzetes hibát, hogy nem az önvizsgálat jegyében gondolkodunk a vasárnapi kereszténység kérdésén. A legfontosabb szempont a megtérés fogalmában rejlik: Jézus Krisztus kereszthalálának hittel történő elfogadása nélkül nem beszélhetünk élő hitről. Az ő váltsága nélkül az Istennel történő élő kapcsolat valósága nem tapasztalható meg életeinkben. Ennek tükrében nem mindegy, hogy olyan vasárnapi keresztényről beszélünk, aki hiszi, hogy van üdvössége, ugyanakkor nincs. Vagy egy olyan személyről, aki bár elfogadta a megváltást, mégsem tudta hétköznapjaiban ápolni életének legfontosabb kapcsolatát.

A másolt mozdulatok világa

Van egy rendkívül szép képe annak, hogy miért nem dönthetjük el, kinek van üdvössége, kik azok, akik nem ismerik és még nem fogadták el személyes megváltóként Jézust. Egy teremben széksorokon fejhallgatóval ülnek a jelenlevők, az abból érkező zene dallamára óvatosan mozog a fejük és a kezük: örülnek a zene varázsának, mosolyt csal az arcukra. Egy újonnan érkező belépve a terembe, talál egy üres helyet, leül és felteszi a fejhallgatót. Az utána következő személy már csak azt láthatja, hogy mindenki más mozdulatához örömteli mosollyal igazodik. Csak egyedül ő tudhatja, hogy a fejhallgatóból valóban szól-e a zene, vagy mindössze lemásolta a jelenlevők mozdulatait. A zene, ami ez esetben egyedül Isten hangját képviselheti, és a néma fejhallgató nyomán mímelt mozdulatsor, amiben a szokások rabsága jelentkezik, élő hit nélkül. Ezt csak a szívek vizsgálója láthatja meg, mi az ami mímelt és mi az ami a zene dallamára illeszkedik.

Elménk megújulásával

Aki még nem hallja a zenét, fogadja el hittel imádságban bűneinek bocsánatára Jézus által történt váltság halált. Aki már hallja a zenét, de előfordul, hogy kikapcsolja, és csak vasárnapra, vagy ünnepnapra korlátozza, az elméjének megújulásával tapasztalja meg az élő hit adta szabadságot minden napjaiban is:

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Pál levele a rómaiakhoz 12:1-2)