Serfőző Levente szentesi plébános és a Szentesi Espereskerületben esperes július 31-ig, augusztustól ugyanis Rómába utazik, a Szalézi Egyetemen kateketikai, a hitoktatással kapcsolatos tanulmányokat fog végezni. Serfőző Levente atya a papi hivatásról azt vallja: arra kell törekednie a lelkipásztornak, hogy ne csak papként, Isten szolgájaként, „hivatalos személyként” legyen jelen a plébánia életében, hanem úgy is, mint a hívek barátja, akihez szívesen fordulnak. Mostani interjúnkból is kiviláglik tehát a papok emberi arca. Serfőző atya például az egyik legnagyobb élményeként említi, mikor saját bátyát eskethette, mint mondja, ez nagy öröm egy pap életében, a családtagoknak történő szentségkiszolgáltatások. – Ahol csak szolgált, mindig tanított hittant is. Ilyenkor gondolom elég vegyes csoportokkal találkozhat, az elkötelezett hívőktől a közömbös diákarcokig. – Így van. Sok múlik azon, hogy milyen a gyermek családi háttere. Minden csoportban megtapasztaltam azt, hogy vannak olyan családok, akik élik a hitüket, de vannak olyan diákok is, akik az iskolában találkoznak először a Bibliával, a keresztény tanítással. Meg kell találni azt az utat, amely mindkettőjük számára megfelelő. A fiatalok befogadókészsége függ attól is, hogy hol helyezkedik el a település: Szeged környékén, vagy a hagyományőrző vidékeken nagyobb a hitoktatásra való igény. Az sem mindegy, hogy egy egyházi intézményben, vagy hétköznapokon az iskolai órák után próbálunk a gyerekekkel foglalkozni. Sokat segít, ha van hagyománya a hitoktatásnak és az is, ha az önkormányzati tanintézmények támogatják a hitoktatás iskolai formáját. – Az alsós csoportoktól a főiskolásokig minden korosztállyal foglalkozott, a kamaszkor itt is kritikus időszak? – Az a probléma, hogy vannak akik megmaradnak a gyermeki, „naiv” hitnél, amely nem ad olyan válaszokat kamaszkorban a 18-19 éves fiatalnak, mint amilyeneket vár az élet kérdéseire. Személyes istenkapcsolaton alapuló hitté kell fejlődnie az Istenbe vetett bizalmunknak, és akkor az ifjú maga tudja keresni az útját, meg tudja találni a válaszokat, sokkal könnyebben fog boldogulni. – A fiatalokban egyúttal remény is van – szeretik emlegetni manapság az egyház „térvesztését”. – Az a krízis, amely a világban van, valójában a hivatások krízise. Gondoljunk a pedagógusi pályára, milyen nehéz ma hűségesen megmaradni, és végigtanítani az esztendőket, vagy mennyire nehéz jó orvosnak lenni. Mégis úgy gondolom, mindezek ellenére mindig tudni kell felmutatni a pozitív példákat is. Az egyház életében könnyebben beszélnek egy botrányból, mint inkább például Calcuttai Teréz anyáról, vagy arról a szegény családról, aki nem adja fel a mindennapok küzdelmét, akinek reménye és hite van. Nekünk a közösségben és a közös reményben van az erőnk. – Pappá szentelésének jelmondata is a bizalmat állítja a középpontba? – Lukács evangélista egyik mondatát választottam, amely Jézus és Szent Péter apostol beszélgetésének egy részlete. Péter apostol az egész éjszakát a Galileai tavon töltötte, de – ahogy napok óta – most sem fogott semmit. Ekkor találkozik Jézussal, aki azt mondja neki: Evezz a mélyre, és vesd ki a hálót. Péter pedig annak ellenére, hogy látszólag semmi értelme tovább próbálkoznia, Jézus szavára kiveti a hálót. Ekkor történik a csodálatos halfogás, több bárka kellett, hogy kihúzzák a partra a hálókat. „…de a Te szavadra kivetem a hálót” – ez volt a választott jelmondatom, hogy bármilyen helyzetbe is kerülök, bármilyen kihívás vagy öröm előtt állok, mindent próbáljak úgy megélni, ahogy azt Jézus kéri tőlem. Próbáljam én is minden emberi gondolkodás és kudarc ellenére kivetni a hálót. Az én reményem ne emberi, hanem Jézus reménye legyen – ez segít előre, ez ad erőt papi hivatásomban is.
