Ilyés Zsoltot tavaly szentelték pappá, 2008 augusztusa óta szolgál Kiskundorozsmán káplánként, augusztus elsejétől Kétsopronyba, aSzent István Király plébániaplébániai kormányzójává nevezték ki. Egyéves dorozsmai tapasztalatait osztotta meg velünk a Papság Évéhez kapcsolódó sorozatunk következő alanyaként, szólva kereső és tévelygő fiatalokról, valamint a lelkipásztori beállítottságról.– Kiskundorozsma – kicsiny közösség, vajon talál-e benne magának a lelkipásztor kihívást? – Igen, eleve kihívást láttam benne, hogy sikerül-e megtalálnom az emberekkel a közös hangot. Azt tapasztaltam, hogy akkor nyílik meg a dorozsmai ember szíve igazán, ha látja, hogy önfeláldozóan értük dolgozunk. – Voltak tervei arra vonatkozóan, hogyan szeretné elkezdeni a munkát? – Első dolgom az volt, hogy összehoztam egy itteni, helyismerettel rendelkező szakemberekből – hitoktatókból, irodistából stb. – álló csapatot. Elsősorban a fiatal családokkal akartam foglalkozni, hiszen értékeink nagy részét a családból hozzuk. Kezdetben mint új embert távolságtartóan fogadtak, de néhány hét elteltével sikerült a hívekkel jó kapcsolatot kiépítenem. – Említi a fiatalokat, velük mi a tapasztalata, mennyire szólíthatók meg a vallás nyelvén? – Az a tapasztalat, hogy hittanórákra járnak rendszeresen, utána eltűnnek. Ha viszont konkrét módon foglalkozunk velük, akkor megmaradnak, hiszen minden fiatal ember közösségre vágyik, mindannyian tartozni szeretnének valahová, él bennük a vágy, hogy megértsék önmagukat és a világot, és válaszokat kapjanak a hit alapvető kérdéseire is. Mikor Dorozsmára kerültem, először csak ketten-hárman jöttünk össze beszélgetésre és imádkozásra. Mára egy 13-15 fős csoportot sikerült összetoboroznunk, baba-mama klubot működtetünk, áprilisban családi napot szerveztünk, melyen mintegy ötszázan vettek részt. A művelődési házban tartottuk, ezzel is elindultunk „kifelé”, a megszokott terek helyett kimentünk az emberek közé. Az egyház ugyanis egyáltalán nem VIP-szektor, ahol csak a mienkkel foglalkozunk, hanem mindenkihez szeretnénk fordulni. Azért is örültünk, hogy ilyen sokan eljöttek, mert van egyfajta ellenállás az emberekben az egyház ellen. Az egyik atya egyszer úgy fogalmazott: nem elég szentnek lenni, annak is kell látszani – hogy lássák az emberek, hogy jó hozzánk tartozni. – Mit gondol, milyen egy korszerű lelkipásztor? – A mai világban az embereknek személyes kapcsolat kell. A lelkipásztor legyen barát, ha olyan kapcsolatot tud kialakítani, menjen el akár egy családdal együtt nyaralni, legyen közvetlen és tanuljon meg az emberek nyelvén beszélni. A szegedi Hittudományi Főiskolán európai szintű elméleti képzést kapunk, a gyakorlat nagy részét azonban az emberek között kell elsajátítani. – Beszéltünk a fiatalokról, és azt is tudjuk, hogy manapság nagyon sok kereső, tévelygő ember van, aki különféle – olykor szélsőséges – vallási közösségben véli megtalálni a helyét. Mit javasol azoknak, akik keresik még életük irányát? – A katolikus egyház olyan mennyiségű tapasztalattal rendelkezik, amelyet egy egyház sem tudhat magáénak. Valóban nagyon sok meghasonlott embert látunk manapság, akik elől én soha nem zárkóztam el. A fiatalok keresik az önmagukhoz vezető utat, és nekem meggyőződésem, hogy az egyházunk az Istenen keresztül ezt meg tudja adni. A kölcsönös szeretet, az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet helye egy közösség. A komolyan keresőknek azt javasolnám, keressék fel bizalommal a legközelebb eső plébániát, vagy ha más vallásúnak vallják magukat, akkor valamelyik másik, de lehetőleg történelmi egyház templomát. Gondolják át logikusan, mit szeretnének, hiszen sok szekta csak kihasználja a híveit, követelik, hogy eltávolodjanak a családjuktól, kapcsolataikat hagyják a hátuk mögött, ezzel sok lelki sérülést okoznak – mi pedig egy hiteles egyházat szeretnénk adni mindenkinek.
