„Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete" - írta a faluról a kiváló szegedi néprajztudós és művészettörténész, Bálint Sándor professzor (1904-1980). A vallási népélet, a helyi archaikus hiedelmek és a tápai népszokások mind mai napig érdekes és el nem hanyagolható területét képezik a néprajzi kutatásoknak és gyűjtéseknek. Nem véletlen Bálint Sándor alapvető szakrális néprajzi munkáiban oly sok tápai hagyománnyal találkozhatunk.
Tápé területe - mint arról a régészeti leletek tanúskodnak - már a legrégebbi időktől kezdve lakott hely volt. A kilencedik-tizedik század fordulóján a honfoglaló magyarok nagyszámú avar népességet találtak a település környékén, amely akkor a dunai bolgár állam fönnhatósága alatt állt. A honfoglalók félnomád életmódot folytattak, azaz nyáron a pusztákon legeltettek, télen pedig folyóparti - eleinte ideiglenes - téli szállásokat alakítottak ki maguknak és állatállományuknak. A Tisza-parti Tápé egyike volt ezeknek az ősi téli szállásoknak, amely aztán letelepedés és a földműves gazdálkodásra való áttérés után településsé alakult. A falu környéke egyébként a Gyula-törzs szállásterületén feküdt, s annak egyik tagja, a
Szent Istvánnal
konfliktusba keveredő, a Maroson folyó só szállítást ellenőrző
Ajtony
vezér 1020-as évekbeli bukása után Tápé a csongrádi várispánsághoz került. Tápé első okleveles említése 1138-ból való. Ekkor
II. Béla
király fia,
Álmos
herceg a faluból húsz szolgaháznépet adományozott a dömösi prépostságnak. A víz menti tápaiak a Maroson idekerült sóval konzervált halakkal tartoztak a dömösi egyháznak, ezzel a böjti étellel - ahogy az adománylevél fogalmaz - az „éjjel és nappal
szolgáló kanonokoknak a mindennapi élelmet" biztosították. 1059-ben már állt a faluban a Szent Mihály tiszteletére szentelt templom, amit azonban az 1241/42. évi tatárjárás elpusztított. Tápé újbóli benépesülése a tizenharmadik század második felében indult meg. Ekkor épült a faluban a gótikus templom, amelynek Árpád-kori szentélyét beépítették az újabb templomba, s ami napjainkban is látható. A mohácsi csatavesztés (1526) után a falu lakosságát ugyan kemény adóterhekkel sanyargatták a törökök, de az elnéptelenedés - ellentétben sok más Szeged környéki faluval - elkerülte. A török kiűzése után a Tápé önálló volt (1641-ből való pecsétje ismert), majd Szeged város birtoka lett 1715-ben. Az oszmán időkben a település katolikus lakosságának lelki gondozását a szegedi ferencesek látták el, a Szent Ferenc rendjébe tartozó kolduló papokat és testvéreket a tökök hatóságok ugyanis megtűrték, sőt életmódjukat kifejezetten tisztelték. A plébániát 1726-ban alapították, s 1745-ben a tápai plébánia már plébánost kapott, kegyura a birtokos, Szeged város tanácsa lett, amely az egyházi épületeket építette, a lelkész, a káplán és az egyházi személyzet javadalmát biztosította stb. 1770-ben kibővítették a templomot. A falu vallási életének kiemelkedő eseménye a búcsú, ennek jogát még 1649-ben nyerte el a tápai templom, amelynek épületét 1938 és 1940 között, majd az 1990-es évek első felében fölújították. Érdekes kérdés a katolikus Tápé egyházi hovatartozása. A középkorban ugyanis a Tisza természetes határa volt az egyházmegyéknek. Így Tápé - akárcsak Dorozsma és Algyő - a váci püspökség része volt, Újszeged és Szőreg viszont a csanádi egyházmegyéhez tartozott. Szeged pedig - mivel a Tisza volt a határ - érdekes módon az 1700-as évek végéig a kalocsai érsekség területén feküdt. Az egyházmegyei határok a történelmi Magyarország területét tekintve logikusak voltak, csak a trianoni békediktátum és az ország területének egyharmadára csökkenése (1920) után váltak irracionálissá. 1993-ban azonban a magyar katolikus egyházszervezetet átalakította II. János Pál pápa, s az egyházmegyék határait - új püspökségeket is alapítva - ésszerűsítette. Így azóta Tápé (és a többi előbb említett városrész is) a szeged-csanádi egyházmegye része. Talán a váci egyházmegyéhez való tartozás az oka, hogy a történelmi csanádi püspökségnek egy tápai születésű papja volt. Hegedűs Dezső 1861. február 11-én született Tápén. 1883-án szentelték pappá a csanádi egyházmegye akkori központjában, Temesvárott. Később többek között Eleken, Mezőkovácsházán, Versecen, Szeged-Belvárosban szolgált segédlelkészként. 1899-től Lázárföldön, 1920-tól Temeskutason, 1932-től - 1934-ben bekövetkezett haláláig - Zsigmondfalván volt plébános. Trianon után a püspökség Romániához került területén maradt és szolgálta a híveket. „Tápé a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete" - írta a faluról a kiváló szegedi néprajztudós és művészettörténész, Bálint Sándor professzor (1904-1980). A vallási népélet, a helyi archaikus hiedelmek és a tápai népszokások mind mai napig érdekes és el nem hanyagolható területér képezik a (szegedi egyetemen és múzeumban folyó) néprajzi kutatásoknak és gyűjtéseknek. Nem véletlen Bálint Sándor alapvető szakrális néprajzi munkáiban - Karácsony, húsvét, pünkösd, Ünnepi kalendárium - oly sok tápai hagyománnyal találkozhatunk.