A diadalmas és a szenvedő egyház ünnepnapjai
November elsején - Mindenszentek ünnepén - a katolicizmus a „diadalmas egyházat" ünnepli, míg másnap - Halottak napján - a „szenvedő egyházról" emlékezik meg. November első hete - régi nevén halottak hete - az Istenbe és az örök életbe vetett remény kifejezésének időszaka. Erről szól Miklós Péter alábbi írása.
November elsején ünnepli a római katolikus egyház Mindenszentek ünnepét. Ezen a napon emlékezik meg az azokról a szentjeiről, akiknek nincs külön ünnepük a liturgikus kalendáriumban, illetve mindazokról az elhunyt hívekről, akik - függetlenül attól, hogy az egyház szentté vagy boldoggá avatta-e őket - eljutottak az üdvösségre, azaz részesülnek Isten színről színre látásában.
Mindönszentök
Ennek praktikus oka, hogy az egyház fönnállásának kétezer éve alatt - példaképül állítva őket a híveknek - jónéhány embert vett föl szentjei sorába, akik közül soknak nem jutott külön ünnepnap. Inkább a lelkipásztori megfontolás indokolta az ünnep másik aspektusát: miszerint ezen a napon az egyház megemlékezik minden szentéletű emberről, akár fönnmaradt neve és elterjedt a tisztelete, akár nem. Így az egyház az egyszerű hívek számára is kifejezi: minden keresztény ember az üdvösség letéteményese és meg van hívva Isten országába.
Az ünnep a negyedik században jelent meg a bizánci keresztények között, de rövid idő alatt a nyugati katolikusok körében is elterjedt, sőt Nagy Károly frank uralkodó a kilencedik században már a kötelező megünneplését is előírta. Magyar földre az első hittérítők, a bencés szerzetesek hozták Mindenszentek - ahogy a szegediek nevezték: Mindönszentök - ünnepét. A reformáció tizenhatodik századi megjelenése után a katolikus identitás központi elemévé vált a szentek tisztelete, s ünnepük látványos, pompás megülése. Az ünnep elterjedtségét és népszerűségét mutatja, hogy a Csongrád megyei Mindszent nevében őrzi.
Lölkök napja
Mindenszentek a „diadalmas egyház" ünnepe, a következő nap - halottak napja, a régebbi szegediek száján: lölkök napja - viszont a „szenvedő egyház" megjelenítése az ünnepnaptárban. Ekkor az elhunyt és - a földi életükben elkövetett bűneikért ideiglenesen - szenvedő lelkekről emlékezik meg az egyház, könyörögve értük s bűneik mielőbbi eltörléséért. Ekkor a hívek többsége közvetlen rokonaiért, ismerőseiért imádkozik, gyújt gyertyát abban a reményben, hogy halála után utódai ugyanezt teszik majd az ő lelki üdvösségéért. A régi hagyomány szerint a szenvedő lelkekért való közbenjárás eszköze az ima mellett az alamizsnaadományozás. Ilyenkor még a szegényebb hívek is halottak napi ételeket - kalácsot, bort, zsírt, szalonnát, kölest, babot - tettek a templomban fölállított katafalkhoz (díszes ravatalhoz). Ezt aztán a pap kiosztotta a koldusok között. Gyakran a temetőbe menet adták oda a hívek a temetőkapuban éneklő és imádkozó koldusoknak az adományaikat. A régiek úgy vélték, a koldusok imájának nagyobb ereje van. Ennek alapja abban keresendő, hogy az elterjedt keresztény nézet szerint Isten különösen kegyes azokhoz, akik itt a földön szegények, nélkülöznek.
A kúdúskalács
Halottak napi jellegzetes étel volt Szegeden az üres fonott kalács, amelynek neve Mindönszentök kalácsa vagy kúdúskalács volt. Ezt már Mindenszentek napján megsütötték az asszonyok és este a temetőbe menet adták a koldusoknak. A keresztény liturgikus naptár szerint ugyanis a nap alkonyattól alkonyati tart, azaz Halottak napja már - a polgári naptár szerinti előző este - Mindenszentek napjának végén, este kezdetét veszi. Tápé régi katolikusai kúdústuborékot - kisebb, inkább briósra emlékeztető kalácskát - adtak a temető mellett kéregetőknek.
Halottak napján vagy vigíliáján - előestéjén - a katolikus vidékeken a halálra emlékeztetve megszólalnak a harangok. Régebben nem volt ritka, hogy a harangozó több óráig is kongatta a harangokat. A szegedi nagytájban úgy tartották, hogy a Halottak napi harangzúgás idejére a szenvedő lelkek megnyugszanak, és legalább arra az időre megszabadulnak kínjaiktól. Halottak napja szigorúan dologtiltó nap volt, tartózkodni kellett a munkától. November egész első hetében - amelyet Halottak hetének is neveztek a régiek - tartózkodtak a földmunkáktól, s ezekben a napokban inkább őröltettek, kukoricát morzsoltak, takarítottak. Szokás volt Halottak napján levenni az elhervadt virágokat a rokonok sírjáról, ezt aztán otthon kifőzték, és a főzettel belocsolták vetőmagokat, a néphit szerint ez ugyanis megvédte a termést a növénybetegségektől. Az elhunyt rokonok emlékére való otthoni gyertyagyújtás és az alamizsnálkodás régóta elterjedt volt a katolikusoknál. Az azonban, hogy a sírokat halottak napján megtisztítsák, virágokkal és koszorúval díszítsék, kétszáz éve terjedt el vidékünkön a betelepült német földművesek és polgárság hatására. A huszadik század elejére a protestánsok is átvették. A halottak napi temetőjárásnak, gyertyagyújtásnak felekezettől függetlenül adott okot az első világháború és annak sok százezer magyar áldozata, s emlékezetük megőrzésének ilyen rítusokban is megnyilvánuló vágya.
