Egyház

A diadalmas és a szenvedő egyház ünnepnapjai

A diadalmas és a szenvedő egyház ünnepnapjai

2008. október 31., péntek
A diadalmas és a szenvedő egyház ünnepnapjai

Fotók: Gémes Sándor

November elsején - Mindenszentek ünnepén - a katolicizmus a „diadalmas egyházat" ünnepli, míg másnap - Halottak napján - a „szenvedő egyházról" emlékezik meg. November első hete - régi nevén halottak hete - az Istenbe és az örök életbe vetett remény kifejezésének időszaka. Erről szól Miklós Péter alábbi írása.

November elsején ünnepli a római katolikus egyház Mindenszentek ünnepét. Ezen a napon emlékezik meg az azokról a szentjeiről, akiknek nincs külön ünnepük a liturgikus kalendáriumban, illetve mindazokról az elhunyt hívekről, akik - függetlenül attól, hogy az egyház szentté vagy boldoggá avatta-e őket - eljutottak az üdvösségre, azaz részesülnek Isten színről színre látásában.

Mindönszentök

Ennek praktikus oka, hogy az egyház fönnállásának kétezer éve alatt - példaképül állítva őket a híveknek - jónéhány embert vett föl szentjei sorába, akik közül soknak nem jutott külön ünnepnap. Inkább a lelkipásztori megfontolás indokolta az ünnep másik aspektusát: miszerint ezen a napon az egyház megemlékezik minden szentéletű emberről, akár fönnmaradt neve és elterjedt a tisztelete, akár nem. Így az egyház az egyszerű hívek számára is kifejezi: minden keresztény ember az üdvösség letéteményese és meg van hívva Isten országába.

Az ünnep a negyedik században jelent meg a bizánci keresztények között, de rövid idő alatt a nyugati katolikusok körében is elterjedt, sőt Nagy Károly frank uralkodó a kilencedik században már a kötelező megünneplését is előírta. Magyar földre az első hittérítők, a bencés szerzetesek hozták Mindenszentek - ahogy a szegediek nevezték: Mindönszentök - ünnepét. A reformáció tizenhatodik századi megjelenése után a katolikus identitás központi elemévé vált a szentek tisztelete, s ünnepük látványos, pompás megülése. Az ünnep elterjedtségét és népszerűségét mutatja, hogy a Csongrád megyei Mindszent nevében őrzi.

Lölkök napja

Mindenszentek a „diadalmas egyház" ünnepe, a következő nap - halottak napja, a régebbi szegediek száján: lölkök napja - viszont a „szenvedő egyház" megjelenítése az ünnepnaptárban. Ekkor az elhunyt és - a földi életükben elkövetett bűneikért ideiglenesen - szenvedő lelkekről emlékezik meg az egyház, könyörögve értük s bűneik mielőbbi eltörléséért. Ekkor a hívek többsége közvetlen rokonaiért, ismerőseiért imádkozik, gyújt gyertyát abban a reményben, hogy halála után utódai ugyanezt teszik majd az ő lelki üdvösségéért. A régi hagyomány szerint a szenvedő lelkekért való közbenjárás eszköze az ima mellett az alamizsnaadományozás. Ilyenkor még a szegényebb hívek is halottak napi ételeket - kalácsot, bort, zsírt, szalonnát, kölest, babot - tettek a templomban fölállított katafalkhoz (díszes ravatalhoz). Ezt aztán a pap kiosztotta a koldusok között. Gyakran a temetőbe menet adták oda a hívek a temetőkapuban éneklő és imádkozó koldusoknak az adományaikat. A régiek úgy vélték, a koldusok imájának nagyobb ereje van. Ennek alapja abban keresendő, hogy az elterjedt keresztény nézet szerint Isten különösen kegyes azokhoz, akik itt a földön szegények, nélkülöznek.

A kúdúskalács

Halottak napi jellegzetes étel volt Szegeden az üres fonott kalács, amelynek neve Mindönszentök kalácsa vagy kúdúskalács volt. Ezt már Mindenszentek napján megsütötték az asszonyok és este a temetőbe menet adták a koldusoknak. A keresztény liturgikus naptár szerint ugyanis a nap alkonyattól alkonyati tart, azaz Halottak napja már - a polgári naptár szerinti előző este - Mindenszentek napjának végén, este kezdetét veszi. Tápé régi katolikusai kúdústuborékot - kisebb, inkább briósra emlékeztető kalácskát - adtak a temető mellett kéregetőknek.

Halottak napján vagy vigíliáján - előestéjén - a katolikus vidékeken a halálra emlékeztetve megszólalnak a harangok. Régebben nem volt ritka, hogy a harangozó több óráig is kongatta a harangokat. A szegedi nagytájban úgy tartották, hogy a Halottak napi harangzúgás idejére a szenvedő lelkek megnyugszanak, és legalább arra az időre megszabadulnak kínjaiktól. Halottak napja szigorúan dologtiltó nap volt, tartózkodni kellett a munkától. November egész első hetében - amelyet Halottak hetének is neveztek a régiek - tartózkodtak a földmunkáktól, s ezekben a napokban inkább őröltettek, kukoricát morzsoltak, takarítottak. Szokás volt Halottak napján levenni az elhervadt virágokat a rokonok sírjáról, ezt aztán otthon kifőzték, és a főzettel belocsolták vetőmagokat, a néphit szerint ez ugyanis megvédte a termést a növénybetegségektől. Az elhunyt rokonok emlékére való otthoni gyertyagyújtás és az alamizsnálkodás régóta elterjedt volt a katolikusoknál. Az azonban, hogy a sírokat halottak napján megtisztítsák, virágokkal és koszorúval díszítsék, kétszáz éve terjedt el vidékünkön a betelepült német földművesek és polgárság hatására. A huszadik század elejére a protestánsok is átvették. A halottak napi temetőjárásnak, gyertyagyújtásnak felekezettől függetlenül adott okot az első világháború és annak sok százezer magyar áldozata, s emlékezetük megőrzésének ilyen rítusokban is megnyilvánuló vágya.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.