Pál Csaba a baktériumok Achilles-sarkát kutatja

Az elismert kutató és családapa olyan kérdésekre keresi a választ a mindennapokban, amelyek egyaránt foglalkoztathatják a szakmát és a szomszédot. A nem is annyira távoli jövő problémáját, az antibiotikumoknak ellenálló baktériumok Achilles-sarkát egyszerű módszerrel találta meg Pál Csaba biológus, aki a magyar Nobel-díjként is emlegetett Bolyai-díj 2015-ös nyertese. A külföldön töltött kutatói évekről, tehetséggondozásról, a felfedezés fontosságáról, Szeged szeretetéről és családjától is beszélgettünk a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban.

- Milyen visszajelzést hordoz egy ilyen rangos tudományos díj?

- Ez a díj nagyon komoly visszajelzés azt illetően, hogy érdemes volt hazajönnöm. Egészen 2008-ig Oxfordban dolgoztam és utána döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy hazaköltözünk, amennyiben megfelelő feltételeket találunk mindkettőnk munkájához. Több szempontból sem volt könnyű, a magyar politika is zivataros időszakot élt akkoriban. Hazatérésünk attól függött, milyen anyagi feltételeket és kutatási lehetőséget találunk itthon. A Bolyai-díj alapvetően megerősített abban, hogy akkor jó döntést hoztunk. Kutatócsoportommal (

) a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban dolgozunk, itt van a műhelyünk, amit szintetikus rendszerbiológiai műhelynek nevezünk. Mind a hat laborban élvonalbeli kutatókkal dolgozunk, az egyik ilyet én magam vezetem.

Papp Balázs

kollégámmal együtt hozok meg minden fontos stratégiai döntést, a sikereink így közösek. A csapat fiatal, némelyikük részben az én unszolásomra és meggyőzőerőmnek köszönhetően jött vissza Magyarországra; többségük azelőtt Svájcban, és az USA vezető egyetemein dolgozott. Ha úgy tetszik, egy „kritikus tömeg” vagyunk, akiknek eredményeire nemzetközileg is felfigyelnek, ugyanis nem csak elszigetelve egy-két csoport tevékenykedik, hanem minden évben születik valamilyen rangos közlemény, amivel valódi „tyűha” érzést tudunk generálni a köztudatban. Átfogó, többnyelvű honlapunk egyébként mindent meg lehet rólunk találni. Amolyan magyar „maffiaként” jelenünk meg a tudományos porondon. (

nevet

)

- Tehát a kutatóműhely az Ön számára is oly’ fontos tehetséggondozás egyik színtere?

- Igen, teljes mértékben. Ahogyan az a honlapunkon is kitűnik, kutatóink a 20-as, 30-as éveiket tapossák; én vagyok a rangidős a magam 40 évével. Ez a munka amellett, hogy nagyfokú ambíciót követel, az örökös hajtásról is szól. Monoton tud lenni, hiszen 2-3 évig nincs visszajelzés a munkánkról és ennek ellenére hinni kell abban, hogy minden nap előrébb visz. Napi 10 órákat dolgozunk intenzíven úgy, hogy folyton azt reméljük, hamarosan megtérül a ráfordított energia. A kísérletek döntő többsége nem sikerül elsőre, majd másodszorra és harmadszorra sem, de kilencedik alkalommal már igen. Óriási baj, hogy a tehetséges fiatalok egy rész már középiskolásként úgy dönt, valamelyik külföldi egyetemen fog továbbtanulni. Egy részük sosem fog hazajönni, mert a felvett diákhitelüket is csak külföldi állásokkal tudják visszafizetni. Mások pedig beletörődnek, hogy nem tudnak változtatni a kialakult helyzetükön, ezért uralja az apátia és a pesszimizmus az ország számos szegmensét. Mikor egy új ember kerül a laborba, először is fel kell rázni és meg kell vele értetni, hogy igenis nagy dolgokra lehet képes. Sokan közülük mára kiemelkedően sikeres.

Nyerges Ákos

például fiatal kora ellenére már csúcskutató, ő szervezi az egyetemi együttműködéseket. Még csak 24 éves, de 3 nemzetközileg jegyzett rangos folyóiratban jelentek meg tudományos publikációi. Jelenlegi kutatásával járja a világot: Kínától az Egyesült Államokig tart előadásokat. Azt kell mondjam, ilyen embereknek könnyű egyengetni a pályáját. Az én tevékenységem egyfajta mecénási feladat, vagyis hogy úgy támogassam a fiatalokat, hogy csak a kutatásukra kelljen koncentrálniuk.

- Azt mondta, a csapat amolyan „maffiacsoportként” jelenik meg az tudományos életben. Ez tehát azt jelenti, hogy a fiatal talentumok nem nagyon találkoznak hasonló támogatókkal?

- Az látszik, hogy igen kevés van belőlük, jóval nagyobb társadalmi összefogásra lenne szükség. Az egyik legjobb mecénási program – ha már kicsit büszkélkedhetünk Szegeddel – az pont itt működik, ami nem más, mint a

Szegedi Orvosbiológiai Kutatások Jövőjéért Alapítvány

és az ehhez kapcsolódó Szent-Györgyi-díj. Az ösztöndíj jelenleg is sok diákot támogat, akiknek évről évre lehetőségük nyílik bekapcsolódni a labormunkákba, valamint Nobel-díjas tudósokkal és más külföldi kutatókkal találkozhatnak. Ilyen jellegű kezdeményezésekből több kellene országos szinten és nem kizárólag az orvosbiológiai kutatások terén. Ez nem csak az állam, a kutatóintézmények vagy az egyetemek feladata, hanem ki kellene vegyék részüket a magánszemélyek, üzletemberek is. Az egy hibás szemlélet, hogy csak morális kötelességünk a tudományt támogatni. Ez nem így van, ugyanis a tudomány egy megtérülő befektetés. Itt van az én példám: jelentős támogatást kaptam az MTA-tól, hogy elkezdjem az említett csoportomat. Az elért sikereinkkel a ráfordított összeg sokszorosát hoztuk be az országba az Európai Unió pályázatai révén. Ebből a pénzből munkahelyeket hoztuk létre, infrastruktúrát fejlesztettünk (többek között robotokat a laborjainkban), magyar cégekkel vettük fel és állunk mai napig partnerkapcsolatban. Természetesen örök kérdés, hogy a kutatásaink milyen mértékben hasznosíthatók egy adott cégnél. Bennem is rendre felmerül, és többen kérdezik is, hogy milyen cégekkel állunk kapcsolatban, mikor és lesz-e egyáltalán termék abból, amit csinálunk.

- Az utolsó mondatba most belekapaszkodnék. A kutatócsoport pontosan mire keresi a választ?

- Az alapvető probléma az, hogy a baktériumok ellen kifejlesztett gyógyszerek 5-10 év alatt ellenállóvá válnak az antibiotikumokkal szemben. Ez azt jelenti, hogy egy bakteriális fertőzés, például egy sima légúti megbetegedés egyre hosszabb ideig eltart. Újabb gyógyszereket kell felírni, ami különösen veszélyes azokra nézve, akiknek gyenge az immunrendszere. Gyakori probléma már a magyarországi klinikákon is, hogy a csecsemők némelyike úgy kerül ki a kórházból, hogy ilyen baktériumokkal találkozik. A harmadik világban ez a vezető halálokok közé sorolható, tehát komoly és egyre súlyosabb méreteket öltő problémáról van szó.

- Hogyan lehetne ezt a folyamatot megállítani? Lehet ellene védekezni?

- Kutatásink során egy egyszerű elvet követtünk. A természetben működik az a jelenség, amit úgy hívunk: „nincs ingyen ebéd”. Ez azt jelenti, ha egy élőlény alkalmazkodik a környezetéhez, egyéb sajátságai leromlanak. Ugyanígy nálunk, amikor a számos antibiotikummal szemben ellenállóvá válik a baktérium, más sajátságai rosszabbak lesznek, vagyis érzékenyebbé válnak más szerekkel szemben. Ezeket a szereket kell megtalálni. A felfedezésünk lényege az volt, hogy szinte minden laborban vizsgált antibiotikummal szemben ellenálló baktériumnak volt Achilles-sarka, egy gyenge pontja. Laborkörülmények között tehát működik, értjük a molekuláris mechanizmusát, de az a kérdés, hogy a klinikai környezetben, a mindennapokban hogyan használható a felfedezés. Azon dolgozunk, hogy kilépjünk a labor falai közül és valóban alkalmazható stratégiákat mutassunk fel.

- Akár egy új gyógyszer formájában?

- Nagyon merész lenne, ha ezt mondanám. Inkább úgy fogalmaznék: új hatóanyag, ami további fejlesztéseket és klinikai teszteket igényel. A kutatócsoport megáll annál a stádiumnál, amikor kijelenthető, hogy megvan az új hatóanyag-molekula, ami az egérkísérleteken már bizonyított a kórokozó baktériumokkal szemben. Javaslatot tehetünk, hogy mit érdemes módosítani a későbbiekben, hogy valóban megfelelő gyógyszereket kapjunk. De ez már nem tartozik a feladatink közé. Alapvetően túlzott az antibiotikum használat, ezt az orvosok és klinikai szakemberek is így gondolják. Vagy nagydózisban érdemes szedni a gyógyszert és végigvinni a kúrát, vagy rá kell bízni a védekezést az immunrendszerre. A félbehagyott kúra során az ellenálló baktériumok akár 1-2 hétre is betokosodhatnak a szervezetbe, ezzel pedig elősegítjük a mutációt.

- Milyen egyéb kutatásokat tervez még a csoport?

- A mikrobiológia és a baktériumkutatás az egyik legérdekesebb szakterület, ami valóságos forradalom előtt áll. Az egyik döbbenetes felfedezés, hogy a bélrendszerünk egy olyan dzsungel, ahol több ezer baktériumfaj él együtt, melyek egy része nélkül nem működnénk, például nem tudnánk megemészteni a táplálékunkat. Azonban ezek a baktériumok hozzájárulhatnak bizonyos betegségekhez, áttételesen a skizofréniához is. Bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással a baktériumok, versengenek, de van, amelyik együttműködik, ezért hasonlítják a dzsungelhez. Az emberi szervezet 23-30 ezer génből áll, ehhez képest a mikrobiális gének száma a bélrendszerben több millióra rúg. Ezek a hozzájuk kapcsolódó fehérjékkel bizonyos sajátságokat határoznak meg. A mikrobák abban különböznek tőlünk, hogy a különböző fajok képesek csereberélni a genetikai állományukat. Gyorsan alkalmazkodnak stresszkörülményekhez, így az antibiotikumokkal szemben is rezisztenssé válnak. Az egyébként ártatlan Escherichia coli baktérium pár mutáció eredményeként ellenállóvá és veszélyes törzsekké alakulhat. Ez volt 2009-ben Németországban, amikor halálos betegségeket okozott egy addig ismeretlen változat. Sikeresen leküzdöttük őket és eltűntek, nem lett globális méretű járvány az ügyből. Ám ez is azt mutatja, a mikrobiológiai és az evolúciós tudásunk még rendkívül csekély. A háttérben mindig ott van a haszonelvűség, vagyis, hogy olyan kutatást csináljunk, aminek van eredménye. Viszont ettől játékosabb a kutatás, hiszen a kutatás lényege, hogy feltárjon egy alapproblémát, egy törvényszerűséget. Vagy lesz valami gyakorlati következménye vagy nem. De utóbbi is legalább annyira fontos. A tudomány a kultúránk része.

- Biológusnak tanult, majd elkezdett a genetikai rendszerek és biológiai hálózatok evolúciójával foglalkozni. Doktori diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. Hogyan került a napfény városába?

Még messzebbről indítom a visszatekintést. Gyöngyösi vagyok, a Mátra közelsége miatt fontos számomra a természet. Bár az egyetemi éveimet az ELTE-n töltöttem, nem ragaszkodtam Budapesthez. Miután a párommal külföldre kerültünk, másfél évenként költöztünk egyik országból a másikba, gyerekkel. Ahogy megszületett az elhatározás és a hazaköltözés mellett döntöttünk, nem tartottuk lényegesnek, hogy a fővárost célozzuk meg. Csak azt tartottuk szem előtt, hogy Magyarország jöjjünk és egy élhető várost válasszunk. Nem is olyan régen történt, hogy egy másik díjam kapcsán kisebb médiavisszhang kerekedett körülöttem. Akkor szegedi taxisok állítottak meg vagy elegyedtek velem beszélgetésbe, mihelyst beültem a kocsijukba. Ez jó érzéssel töltött el, nagyon befogadó ez a város. Nem mellékesen természetesen, ha az SZBK nem kínált volna az elvárásainknak megfelelő körülményeket, akkor nem itt kutatnék.

- Mivel foglalkozik a párja? Ő hogyan viszonyult az állandó költözéshez?

- Ő is biológus. Környezetvédelemmel és a civil társadalom kérdéseivel foglalkozik, mégpedig igen aktívan. Roma tanodát nyitottak Szegeden a munkatársaival, tehát a tehetséggondozást más szinten űzi. A mindennapjainkban mindketten kompromisszumokat hozunk, egy 5 és egy 10 éves gyerek mellett ezt nem is lehet másként. Fontosnak tartom, hogy a munka és a család mindig egyensúlyban legyenek. Ha este 7 órakor hazamegyek, nem mondhatom azt, hogy fáradt vagyok. Ha a gyerekek le akarnak rohanni, akkor nincs más hátra, játszani és birkózni kell velük. Ez így természetes és örömteli is egyben.