23 nap földindulás: Zsana, 1979

Az amerikai olajmezők munkásszlengje a kitörések gigantikus tűzcsóváját három szóval írja le: az ördög öngyújtója. Abban a régi januárban megláttam, milyen az, amikor a puszta közepén hetvenméteres fáklya ég. Pokoli. Mondhatni, ördögi.

Január 30-án addig tán sosem látott jelenés a zsanai határban: T34-es tank araszol a homokon. Vendégmunkára érkezett a bajai laktanyából, hogy a sérült kitörésgátlót lelője. Ha sikerül, az addig kettéágazó lángcsóva végre egyesül. Egyébként is, a kútfejre csak úgy illeszthető az új szerkezetet, ha nincs már ott semmi roncsdarab. Hatodnapja süvít a gázkút, pokoli a hangja, a szomszéd határon túl is hallják. És mert a katasztrófa első pillanatában kipattanhatott egy szikra, hát ég is egyfolytában.

Sikerrel oltani csak akkor lehet, ha a láng már egy irányt tart. Ehhez kell a tank s az acélt elmetsző lövedék. Számítások, irányzás, tűzparancs, lövés dörren, és akkor…

… találat, de csak félsiker.

Már függőleges a vezérláng, vagyis balesetkor leszakadt kitörésgátlót a lövedék levitte, de még mindig van egy oldalra fúvó láng. Az lesz a következő napok leckéje. Attól fogva, hogy január 25-e hajnalán a magfúrás előkészítése közben a kút váratlanul elgázosodott, „beindult”, egyfolytában zajlott a mentés – miközben a laikus csak azt látta: még mindig tombol a tűz. Ezernyolcszáz méter mélyről tört fel a gáz, kilökte, messzire röptette a húszméteres fúrócső-darabokat, a torony nem bírta, összeroskadt. És tonnákban mérhető vasszerkezetek hevertek mindenütt. A bányamentők beöltöztek, a tűzoltók vízzel csillapították a hőt, s a roncshalászás napjai következtek. Keserves munka, gyilkos erőpróba.

A tengerentúlon él egy legenda a „kis sánta amerikairól”. Kútkitörés után megcsörren egy titokzatos ember telefonja. Összeszedi a csapatát, indulnak. A rejtélyes ember az égő kútnál hosszasan szemlélődik, majd elvonul a sátrába. Számol, rajzol, vázlatokat küld telefaxon a távoli üzembe. Aztán…

… kávét tölt magának, és vár.

Akár napokig. Végre megjönnek az eszközök. Akkor a beöltözött embereivel indul a tűz felé, az olajsugárba, gázfelhőbe. Olykor sok idő kell, de mindig ők győznek. Összepakolnak, hazamennek. Legenda? Valóság? Ki tudja. Zsanán efféle titokzatos kisembert egyet se láttam. Tagbaszakadt bányamérnököt igen. Buda Ernőnek hívták. Évtizedes bölcsesség mögötte, hatalmas presztízs körülötte. Az ő legendája szinte valószerűtlen: ’56 decemberében koncepciós pert kreálnak ellene, halálra ítélik. Végül a büntetést börtönre enyhítik. És ő a cellamagányában hónapokon, éveken át dolgozik: terveket készít, kitöréseket modellez. Mert ez az örök hivatása. Még a börtönben is.

Húsz év múltán ez a politikaielítélt, a magyar szénhidrogénbányászat mérnöklegendája Zsanán is rajzokat, terveket készít. Szakértőkkel konzultál. A terepen már 7-800 ember dolgozik: bányamentők, mérnökök, tűzoltók, katonák, rendőrök. Meg a kitörés megfékezésében főszereplő csapat…

… a rendíthetetlenek.

Götz főmérnök meg a bányamentő-parancsnok Hingl doktor nevezte így őket. És tényleg, látszott mindegyiken, rendíthetetlen: Újvári Béla, Csizmeg István, Plaukity Ferenc és a többiek, a huszonhárom napos küzdelem hősei, akik végigjárták az összes stációt: tűzoltás, sok kíséret végén repülőgépmotor erejével siker, s attól fogva állandó robbanásveszélyben roncsmustra, bontás, tonnák mozgatása, a megtört kútfej eltávolítása, az új kitörésgátló fogadóhelyének előkészítése… s a végén a kút körül minden csendes.

És most álljunk meg, vessünk egy pillantást a fényképre. Kétszáz atmoszférás nyomással áramlik a gáz, rettenetes a zaj, a rezonancia gyilkos, és ott emberek dolgoznak, van, aki a vizesárokban fekve, arasznyira a gázsugártól, ami baj esetén akár az élő testet szétszabdalja, bronz szerszámot használnak, nehogy szikra pattanjon, mert akkor a védőruha se, a mentőkötél se számít, akkor már semmi se…

Nézzük a fényképet. Szemünk előtt a zsanai puszta gladiátorai.

(Borítókép: Fotó: Karáth Imre, MTI)