Legismertebb magashegyi alpinistánk, Erőss Zsolt számára egyáltalán nem volt kérdéses a tavaly január 2-án, a Magas-Tátrában történő súlyos balesete után –, aminek következtében két bordája és mindkét lába eltörött, majd jobb lábát térdtől lefelé amputálni is kellett – tudja-e, akarja-e folytatni a hegymászást. Annyira eltökélt volt, hogy már augusztus 29-én útnak indult, hogy műlábbal meghódítsa a 8210 méter magas Cso Oju hegycsúcsot. Az időjárás közbeszólt, lavinaveszély miatt nem sikerült meghódítani a csúcsot. A neves hegymászóval szegedi előadása előtt beszélgettünk.– Nem volt túl korai a visszatérés? – Valóban nagyon gyorsnak tűnő rehabilitáción vagyok túl. Ha kívülről szemlélem a dolgokat, akkor gyorsnak tűnik, belülről azonban nem találom annak. Szépen tudtam haladni, felállni és visszaszokni a régi életemhez. Jó motiváló tényező, ha létezik közeli cél, amiért dolgozni kell. A távlati célokat lehet lazábban is kezelni, de a közeliket nem. – Bemelegítésképpen mindjárt egy 8 ezer méter feletti hegyet nézett ki? – Előtte azért voltak alpesi mászásaim, én sem mentem volna ki a Himalájába úgy, hogy kellőképpen nem készülök fel rá. Túl voltam a szükséges edzőtúrákon, a lábamnak is alakulnia kellett, na meg szokni a művégtagomat. Jó formában éreztem magam, fel tudtam volna menni a csúcsra. Az világszinten is nagy dolog lett volna, hogy valakinek év elején amputálják a lábát, majd 9 hónap múlva felmegy egy 8 ezer méternél magasabb hegycsúcsra. Szép és extrém rehabilitáció volt, meg kell hagyni. – Azt nyilatkozta, hogy simán összejöhetett volna a csúcs meghódítása. – Igen, az állapotomon nem múlott, a csapat is jó volt, csupán a lavinaveszély gátolt meg abban, hogy feljussak. Nehéz döntés eredménye volt a feladás, de továbbléptem és is, meg a csapatom is. Az idei célunk már egy nehezebb hegycsúcs lesz tavasszal a Himalájában. – Serpákat soha nem fogadott expedíciói során? – Nem, soha nem vesszük igénybe szolgáltatásaikat. A serpák ott voltak az expedíciózás hőskorszakában, és máig ott vannak a kereskedelmi expedíciózásban, ahol befizetik az emberek a sok pénzt, hegyi vezetőket fogadnak, oxigénpalackot kapnak, meg segítséget a serpáktól. Ez nem a jelenlegi expedíciózás világszínvonalához tartozik, az már rég túllépett ezen. Az oxigénhasználat sem jellemző, nekem mindössze egyszer volt szükségem rá, mert kényszerhelyzetbe kerültem, de sohasem vittünk oxigénpalackot. – Az év felét hegymászással tölti, hogyan sikerül a hátralévő 6 hónapban megteremteni a rávalót, mint tudjuk, a hegymászás csöppent sem olcsó sport.– Mindig nagyon küzdünk, határokon mozgunk, éppen csak összejön a pénz a következő expedícióra. A balesetem előtti utak is olyanok voltak, hogy több fővel is kimehettünk volna, azonban a pénzhiány rendre közbeszólt. Előfordult, hogy az indulás előtti pillanatban esett ki az emberünk. Most, hogy egy hónap múlva indulni készülünk, ismét anyagi nehézségeink támadtak. Nekem elég stabil szponzori hátterem van, sohasem tudtam támogatókat találni, szerencsémre ők találtak meg engem. Jó az együttműködésünk, egymásra találtunk. – Az állam sohasem bizonyult bőkezűnek a hegyi sportok, különösképpen a hegymászás támogatásában. – Az is kérdés, mi a szándék. Megtapasztaltuk, hogy az előző kormány számára a sport nem szerepelt a támogatandó prioritások között. A mostani jobban akarja, legalább a szándék változott. Ez nagyon pozitív, és mindenképpen előrelépést jelent. Mégis mi még jó nehéz helyzetben vagyunk. Ha összehasonlítjuk a hegymászást a többi sportággal, meg a nemzetközi versenyeken való részvétellel, akkor kiderül, hogy egyik sportágnál sem drágább a hegymászás. – Nálunknál jobb helyzetben lévő országok hogyan támogatják hegymászóikat és magát a sportot? – A fejlettebb gazdasággal rendelkező országok esetében jól menő cégek tudnak erre pénzt adni. A ’90-es évek elején svéd hegymászókkal találkoztam, akik könnyedén tudtak expedíciókra menni, évekre előre megvolt az útitervük. Őket nem az állam támogatta, hanem a szülőfalujuk vagy a lakóhelyük közössége. Lokális szinten sikerült megoldaniuk a pénzelést. Mi ettől távol vagyunk. – Hány 8000 méter feletti csúcsot sikerült eddig meghódítania? – Tizennégy van összesen, én nyolcon voltam. – Hány olyan hegymászó van a világon, aki mindegyiken járt? – Nem sok, noha elindult a versengés. A mostani szezonban túllépte a húszat azok száma, akik mind a 14 csúcsot meghódították. Azon a szinten, ahol én vagyok, ott lehetnek akár ötvenen is. Ha jó lehetőségeim lesznek, elég gyorsan be fogom hozni a lemaradásomat. Nagyon nehéz hegyek vannak még hátra, mindegyik óriási kihívást jelent. A Himaláján találhatók a legmagasabb, legvadabb csúcsok, de emellett Dél-Amerikában, Grönlandon és az Antarktiszon is. – Mit jelent az Ön számára a hegymászás? – A történet arról szól, hogy a hétköznapi ember nem akarja megérteni, miért megy az ember a hegyre, másrészt, aki odamegy, az meg azt nem érti, hogy a másik miért nem érti. Az emberi természetben keresendő az ok, minden érdekel. Olyan nincs az univerzumban, ami létezik, és az embert ne érdekelné. A hegyek itt vannak a földön, hatalmas kihívást jelentenek, mert nem a közvetlen életteret képezik. – A hegymászás Ön szerint sportnak vagy extrém sportnak számít?– A természeti sportokat, mint amilyen a hegymászás, a síelés, a siklóernyőzés extrém sportokként lehet definiálni. Az előző kormány hozott egy olyan rendeletet, miszerint az extrém sportolóktól megvonja a tb-támogatást, ha balesetet szenvednek. Ezzel úgymond spórolnak, bár léteznek olyan társadalmak, amelyek pont az aktív rétegeket támogatják. Nem hiszem, hogy bárhol a világon problémát jelentenek a sportbalesetek. Míg a nyugati világ az elhízás, a keringési betegségek ellen küzd, hiszen ezek terhelik le igazán az egészségügyet, nem a sportbalesetek, nálunk fordított a helyzet. Az lenne a logikus, ha valaki többet kockáztat, akkor a biztosítója védje. Olyan biztosítóhoz szeretnék menni, ahol a sportos emberekről gondoskodnak, azokról, akik nem híznak el, nem dohányoznak. Meg lehetne nézni, melyik biztosító él meg jobban, aki a tévé előtt ülő csipszes-sörös rétegeket biztosítja, vagy a sportosokat. Miért nem választhatok? Miért kell nekem a dohányosokkal egy biztosításban lennem? Ausztriában például olyan szövetség létezik, amely összefogja a természeti sportok szerelmeseit, hatvanezernél is több tagot számlálnak. Jó biztosítótársasággal rendelkeznek, nem véletlenül vagyunk mi is a tagjai. – Negyvenhárom éves. Meddig lehet még ezt a sportot űznie? – Kell és lehet. Ismerek olyan hegymászókat, akik 60 évesen is kitűnő teljesítményekre voltak képesek. Pakisztánban például egy gleccseren, gyönyörű környezetben egy 70 éves japán öregúrral találkoztam. Erős vágy fogalmazódott meg ekkor bennem, én is így akarok 70 évesen élni. – A család hogyan viszonyul nem mindennapi szenvedélyéhez, ahhoz, hogy állandó életveszélynek van kitéve? – A legnehezebb a hosszú, 2 hónapos expedíció, és az ezzel járó távollét. Kislányom van, akinek napról napra nyílik az értelme. – Nem terveznek közös családi túrákat? – A feleségem ugyancsak eredményes hegymászó, egy kétéves gyereket azonban még nem fogunk expedícióra vinni, de az Alpokban, a Kárpátokban szoktunk közösen túrázgatni. – Nem mindennapi teljesítmény lenne, ha egyszer az egész család közösen meghódítaná a Himalája legmagasabb csúcsát. – Igen, én is reménykedek, hátha ezt is megérem. – Kívánjuk, hogy ez is teljesüljön.
