„Kivártam, hogy megváltozzanak az idők”

Pergőtűz II. – Hídfőcsaták című, 1982-ben készült filmjének szegedi vetítésére érkezett a Millenniumi Klubba Sára Sándor, a magyar filmgyártás élő legendája. A mesterrel ekkor beszélgettünk a II. magyar hadsereg pusztulásának krónikáját bemutató opuszáról, a korabeli cenzúráról, a Don-kanyart megjárt, idős harcosok bátorságáról, a mai magyar film lehangoló állapotáról, az átszervezés előtt álló közszolgálati médiáról.

– A doni túlélők évtizedekig rettegésben éltek, sokan még a legközelebbi hozzátartozójuknak sem mesélték el pokoljárásukat. Hogyan sikerült mégis a közelükbe férkőznie, megnyerni a bizalmukat és szóra bírni őket?

– Csak ismerősökön keresztül. Úgy kezdődött, hogy

Csoóri Sándorral

elmentünk

Kéri Kálmánhoz

, a hajdani vezérkari tiszthez. Beszélgettünk, ami a későbbiek folyamán rengeteget segített a riportalanyok megszólaltatásában. Kálmán bácsi volt a hadsereg feje, óriási tekintély övezte. Ha fontosabb helyre mentünk, megkértük, szóljon oda, hogy érkezünk. Megtette, s elmondta, rendes emberek vagyunk, lehet és szabad velünk beszélgetni. Egyéb földi halandókhoz szintén ismeretségen keresztül jutottunk. Ajtóstul nem lehet a házba rontani. Olyan hólabdaszerűen folyt a riportok készítése. Valaki elmondott egy történetet, rákérdeztünk, ki vett még abban részt, így tágult a kör, és az új tanút is felkerestük. Előfordult, hogy nem sikerült szóra bírni az embereket. Nagy volt a félelem. Annak, hogy mégis beszéltek, másik oka is van: a sok méltánytalanságot, rájuk kényszerített hallgatást nem akarták magukkal vinni a sírba. Azt szerették volna, ha nyoma marad mérhetetlen szenvedésüknek. Lehet, hogy 5 évvel korábban nem nyíltak volna meg, 5 évvel később meg már nem biztos, hogy élnek.

Engedélyezték, mert ők sem látták

– A korabeli cenzúra nem próbálta megakadályozni a film elkészítését, átszabni a már leforgatott anyagot?

– Nem tudták, mi készül. Úgy indult az egész a Játékfilm Stúdióban, hogy bejelentettem, csinálnék egy kétrészes filmet a Don-kanyarral kapcsolatban. A munka során láttam, az anyag egyre terjedelmesebb, és nem fog ennyibe beleférni. Szóltam, minimum a duplája lesz, aztán 12 készült el belőle, majd a végén 25. A film bemutatója után a 4. vagy az 5. vetítést leállították. Ez nyilván azért lehetett, mert a 25 részt a tévé felső vezetése biztos nem nézte meg. Az elnök esetleg megkérdezte a fő-főszerkesztőt, látta-e, az meg nem merte bevallani, hogy nem.

– Bemutatták-e valaha is a 25 órás filmanyagot, mind a 25 részt és a belőle készült, rövidített, cenzurázatlan változatot?

– A rendszerváltás után igen, előtte pedig elvétve. Minden évben volt ugyanis filmszemle, a külföldi újságírók tudták, hogy elkészült a filmem, és szerették volna megnézni. Hogy ne érje szó a ház elejét, egy hétig – Köpeczi volt a miniszter, emlékszem – engedélyezte, hogy a Honvéd moziban menjen a film. Ahogy vége lett a filmfesztiválnak, az én filmemet is levették műsorról.

– Filmjeinek java részét betiltották, indexre tették, hogyan viselte az állandó pressziót a hatalom részéről?

– Az volt a taktikám, ha lehet annak nevezni, az ember kivárta, hogy megváltozzanak az idők. A „Sír az út előttem” című filmemről, amely a bukovinai székelyek kálváriájáról szólt, például azt mondták, ezt meg azt ki kéne belőle vágni. Nem vágom ki, válaszoltam, mert tőlünk keletre van egy kopaszodó férfi, akinek a homlokán furcsa jel van (

Gorbacsov

– a szerk.), ő már másként gondolkodik. Megvárom, amíg ez a fajta gondolkodásmód hozzánk is eljut. Addig nyugodtan lehet dolgozni. Így is történt, a filmet csak később mutatták be. Eldugták tulajdonképpen a filmjeimet, de az a lényeg, hogy megvannak.

Már dokumentumfilmekre sem telik

– Mit gondol a magyar filmgyártás mai helyzetéről és a mostani fiatalok filmjeiről?

– A magyar film helyzete ma katasztrofális. Az a szervezet, amelyre a pénzt bízták – a Mozgókép Közalapítvány –, elég nagyvonalúan bánik vele. Adósságok gyűltek össze, amit törleszteni kell a bankok irányába. Nem lehet filmet csinálni, mert nincs annyi pénz. Ez a játékfilmekre vonatkozik, miközben a dokumentumfilm esetében sem különb a helyzet. A Magyar Történelmi Film Alapítványnak a tavalyi 100 millióját a Hiller-féle kormányzat nem utalta át, az idei 100 milliót meg ugyancsak nem kapták meg. Hiányzik 200 millió. Az Ajkán és környékén megtörtént szörnyűségről beszélgettem a minap egy dokumentarista rendezővel, s megkérdeztem tőle, hány stábbal voltak ott. Azt válaszolta eggyel sem, nincs pénz. Pedig a dokumentumfilmekhez nem kellenek horribilis összegek. Elég szomorú a helyzet.

– Ennek ellenére a magyar játékfilmek jól szerepelnek a nemzetközi fesztiválokon, fiatal rendezőink nevét Európa-szerte ismerik a szakmabeliek.

– Igen, a hírverés azonban szerintem nagyobb, mint az elért eredmények.

– Hét évig a Duna Televízió elnöke volt, a közszolgálati média mai helyzetéről és a tervezett átalakulásról hogyan vélekedik?

– A tévét most szervezik át, teljesen új felállás lesz. Összevonásokkal, amibe sok ésszerűség is található.

– Konkrétan mit hallott?

– Ma, ha esemény van, kimegy 6 híradó 12 kamerával. Ezt le fogják szűkíteni, a két közszolgálati televíziótól elég, ha egy stáb megy ki. Akinek szüksége van az információra, átveszi tőlük az anyagot. Úgy tudom, összevonják a közszolgálati tévéket, és csoportosítani fogják a munkát. A híradónak lesz stábja, a tévéjátékoknak, a színházi közvetítéseknek stb. Van ebben logika, akár jó is kisülhet belőle.

– Min dolgozik jelenleg, és mi az, amit még feltétlenül meg szeretne valósítani?

– Én már csak beszélek néha, ha kérdeznek, mint most. Lassan 10 éve, hogy otthagytam a Duna Televíziót. Akkor úgy gondoltam, még néhány játékfilmet leforgatok. Volt is, van is kész forgatókönyvem, de sajnos drágák. Csak elnézem, mit szenvednek a kollégáim a pénzhiány miatt. Elkezdik a filmet, s a felénél kiderül, elfogyott a rávaló, nem tudják fizetni a színészt, a műszakot. Így nem szabad filmet készíteni. Ha most állnék elő a „80 huszár” tervével, biztos nem tudnám megcsinálni, nem lenne rá pénz.