Tito partizánjai úgy bosszulták meg az „újvidéki hideg napokat”, hogy 1944 végén és 1945 elején több tízezer ártatlan magyar polgárt mészároltak le különös kegyetlenséggel. A bácskai vérbosszúról évtizedekig még beszélni sem lehetett, a jugoszláv, majd szerb hatalom pedig tagadta a véres eseményeket, és akadályozta az igazság feltárását. Matuska Márton, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója éppen 20 évvel ezelőtt az elsők között kezdett el foglalkozni a népirtás eseményeivel, a vajdasági magyar nyelvű napilap folytatásokban közölte kutatásainak eredményét, majd könyv formájában is megjelentette A megtorlás napjai című munkáját. – 1990 áprilisában alakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amelynek vezetősége úgy döntött, a nyilvánosság előtt is felveti a délvidéki mészárlások ügyét, mi történt a magyarokkal az úgynevezett felszabadulás idején. Akkor még sokkal kevesebbet tudtunk az eseményekről, mint ma, azt gondoltuk, több ezer ember esett áldozatul, ma már tudjuk, több 10 ezer ártatlan civilt mészároltak le. Először csak mi, ottani magyar írók, újságírók, politikusok foglalkoztunk a témával, nyomunkban a szerbek is úgy, hogy cáfoltak. Most, 20 év után – lassú víz, partot mos – eljutottunk oda, hogy komoly szerb kutatókat is foglalkoztat a kérdés. – Ehhez nyilván kellett Sólyom László és Borisz Tadics bejelentése, hogy Magyarország és Szerbia közös tudományos bizottságot állít fel az események feltárására. – Kétségtelenül, noha nem tudom, felállt-e az említett bizottság. Azt viszont hallottam, Szerbiában alakult egy állami bizottság, amely ugyancsak vizsgálja az ominózus eseményeket. Valami beindult, valami történik, ez evidens. – A kutatásokat tulajdonképpen az Ön tárcasorozata indította el. – Igen, azzal kezdődött, ma is ezt tartom kutatásaim alapjának és kiindulásának. Korábban többen is foglalkoztak a témával, például Illés Sándor, Burány Nándor és főleg a magyar emigráció. Ravaszul szépirodalmat műveltek, miközben belecsempészték a szövegbe a zentai és temerini népirtás történetét is. Nyugaton egy Szigeti nevű újságíró kollégának sokat köszönhetünk. Sajnos nagyon keveset tudunk róla, viszont közvetlen élményeit szerencsére papírra vetette, és azok megmaradtak nyomtatásban. – Most már azért elkezdődött az olvadás, Szerbiában is megnyílnak a levéltárak, és az eddig elrejtett dossziék, titkos iratok is napvilágra kerülnek. – Az Újvidéki Levéltárban például Mezei Zsuzsanna levéltáros kapott olyan megbízást, hogy nézze meg a Vajdasági Levéltárban, milyen erre vonatkozó levéltári anyag található. Nem a dokumentumokat tanulmányozza, egyelőre csak a fellelhető iratok mennyiségét kell felbecsülnie. – A két köztársasági elnök találkozója után talán az újvidéki Makovecz-emléktorony is megépülhet? – Makovecz Imre tervezett egy monumentális csonka emléktornyot az újvidéki megemlékezések helyszínére. 1990 óta minden alkalommal itt tartottuk a megemlékezéseket, s az általunk felállított keresztet másnap rendőri segédlettel rendre lerombolták. Megpróbáltunk hivatalos engedélyt kérni a város vezetésétől, hogy méltó emlékművet állíthassunk – hiszen az újvidéki razziának is van csakugyan kegyeletes emlékműve a Duna parton –, de rendre elutasították kérelmünket. Sőt eleinte válaszra sem méltattak. Mindent kitaláltak, azért nem lehet, mert védett területről van szó, műemlékről stb., mígnem a vajdasági ombudsman, Belgrád korábbi budapesti nagykövete ugyancsak felvetette a kérdést, miért nem engedélyezi a városvezetés, és ha itt nem lehet, hol lehet emlékművet állítani az 1944-1945-ben meggyilkolt ártatlan magyar áldozatoknak. Arra jutottunk, hogy velünk, újvidéki kezdeményezőkkel a városvezetésnek meg kell beszélnie, hova állíthatjuk fel a Makovecz tervei alapján készült emléktornyot. Pillanatnyilag itt tartunk. Mi is, meg az ombudsman is arra hivatkoztunk, az nem megy, hogy Sárváron a magyar állam méltó emlékhelyként ápolja a temetőt, ahova az 1941-42-ben kilakoltatott szerbeket temették. Ez nemcsak nemzetközi kötelezettsége Szerbiának, hanem a magyar kisebbsége iránti kötelezettsége is egyúttal. Vártam már, mikor szólal meg az ügyben Belgrád. Tadics elnök meg is tette, csak ki kell várni, mire szavai az újvidéki városvezetés fülébe is eljutnak. Mindig meg voltam győződve róla, hogy Magyarország segítsége nélkül mi itt nem tudunk semmire sem jutni. Ez be is igazolódott. Szerbiát bizonyos érvekkel, nem csekély kényszerítő erővel rá kell venni, hogy ezt a kötelességét irántunk, a magyar nemzet iránt teljesítse. – Van még feltáratlan terület, fehér folt az 1944-45-ös népirtással kapcsolatban, vagy most már mindent tudunk? – Nagyjából tudjuk, hol történtek a vérengzések, hol rejtőznek a tömegsírok, ami hátra van, az a levéltári kutatások. Ez szinte meg sem kezdődött. Ha megnyílnak a levéltárak – márpedig úgy látszik, megnyílnak –, fel kell tárni a még fellelhető dokumentumokat. Nem állítom, hogy minden kivégzett áldozatról találunk bizonyítékokat, de érdemes kutakodni. A hadifogságba esett magyar honvédek sorsa sem ismert, hányan tértek haza, mennyit végeztek ki közülük Tito partizánjai. Ezt is érdemes lesz felkutatni. Úgy tudom, nagyon kevés hadifogoly szabadult, akkor viszont áldozatokká váltak. A tömegsírok feltárása és a levéltári anyagok felkutatása tehát halaszthatatlan és mellőzhetetlen feladat. Csak akkor fejezhetjük be, ha ezekkel is végeztünk. – Lehet-e tudni, hol, melyik levéltárban érdemes kutakodni? – Nemrégiben voltam a belgrádi Jugoszláv Levéltárban. Az igazgatóval pontosan erről beszélgettünk, hol lehetne keresgélni. Sorolta a helyszíneket, az ő intézményében nem sok anyag található, a Filmarchívumban biztos megőriztek képeket ebből a korból, a Belügyminisztérium és a Külügyminisztérium levéltára is tartogathat meglepetéseket csakúgy, mint a Titóról szóló levéltár. Ezt mind meg kell nézni, felkutatni szakértők bevonásával. Végezetül fiatal kutatókat is kellene nevelni, hogy folytathassák a megkezdett munkát. Az elkövetkező évekre lesz feladat bőven.
