Gál Imre nem tud és nem is akar elszakadni erdélyi gyökereitől. Udvarában számtalan növény, például erdei szamóca – amit náluk epernek hívnak – nő, illetve csíki fenyő. A nyolcvanas évek végén Ausztriába is elment feleségével, de visszajöttek. Mint mondja, ha elhagyjuk a magyar határt, akkor nincs tovább. Jelenleg egy kopjafán dolgozik, amit a Gulágon fognak felállítani. Domaszéki műhelyében a gyökerekről és a fa szeretetéről is beszélgettünk.– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – olvasható Tamási Áron híres mondata a székelykapuján. Hol van ön számára az otthon? – Nagy-Magyarország az otthonunk. Ha mi elhagyjuk a magyar határt, akkor nekünk nincs értelme tovább okoskodni, akkor nincs tovább. Vágytam nyugatra, a feleségemmel Ausztriában is jártunk, de csak néhány órára, visszajöttünk. – Leginkább székely fafaragóként ismerik, holott nem ez a tanult szakmája. A neve hallatán a Székely Himnusz zeneszerzőjének sírja is az ember eszébe jut, Mihalik Kálmánnak állított kopjafát a szegedi belvárosi temetőben. Honnan jött a fa szeretete? – A fát mindig szerettem, az ugyanis egy élő segítség a székelyeknek. Apám mesélte, ha nem volt pénz, akkor kivágtak kettőt és eladták. Otthon bükkfából faragtunk gyerekkoromban, most is épp hargitai bükkből faragok. Imádom az illatát, más mint az ittenieknek. Szép fehér a színe, és ha lekezelik, akkor ilyen marad. A szomszéd bácsi barátjától tanultam, ő rajzolt nekem először mintákat és adott feladatokat. Az első faragásom után azt mondta, hogy na, száz év múlva lesz valami belőled! Akkor hat év körül lehettem, és még kis bicskával dolgoztam. A legelső igazi szerszámom a kacor volt. – Ha már azt mondja, hogy a székelyeknek segítségükre van a fa a mindennapokban, akkor ez azt is jelenti, hogy mindenki tud közülük faragni? – Már első osztályban faragnunk kellett saját bicskánkkal. A tanító néni segített, és mellette énekeltünk és zenéltünk. Amit ott akkor tanultunk, az jól megmaradt mindannyiunkban. A mai korban már sajnos nem így van ez, technikaórán próbálják a gyerekeket rávezetni, de az már nem az igazi. – Mennyi múlik a szerszámokon? – Nagyon sok, a legjobb az erdélyi cigány véső. Megkérik ugyan a pénzt, de soha nem törött ki még, pedig vagy húsz éve faragok vele. Olyankor jó vele dolgozni, mikor olyan éles, hogy a papírt is elvágja. Nagyapámtól is van szerszámom, például ezt a vinklit is tőle kaptam és egy körzőt. A gyári véső nem ér semmit, eltörik, mikor egy jó nagyot ütök rá. – Vannak olyan munkafolyamatok, amikhez modern gépeket, szerszámokat használ? – A dekopír fűrészt jól lehet használni, de én mindent kézzel csinálok. Ha a fa belehasad, akkor kézzel addig hozom, amíg tökéletes marad. A gép ugye legyalulja gyönyörűen, de amikor az eső ráesik, akkor a szála válik szét. A mintákat is úgy szabom be, hogy gyöngyös zárósort faragok olyan helyre, ahol kiszakadna. – Van-e utód, aki megtanulná öntől ezeket a szakmai fogásokat és a fafaragást régi, hagyományos eszközökkel? – Nem nagyon, mert az emberek nem szeretnek olyan dologgal foglalkozni, ami sok időt vesz fel. Csak amíg a négy oldalát végigrajzolom egy kopjafának, az napokig tart. Kiszámigálom, rárajzolom indigóval, kerülgetem, nézegetem, és ha nem jó, akkor kezdem újra. Egy kopjafát úgy egy hónap alatt lehet elkészíteni, de rendesen kell csapkodni hozzá! Ez számomra jóval több, mint hobbi, ez az életem, a második szerelmem.
