Varró Dániel: „Vigyáznom kell, miket mondok a nőkről!”

Az utóbbi néhány év kétségtelenül legnagyobb felfedezettjeként robbant be az irodalmi köztudatba Varró Dániel, akinek második kötetét, a Túl a Maszat-hegyen címűt már a klasszikus Micimackóval rokonították. Záporoztak az elismerések, irodalmi díjak úgy, hogy a 32 éves szerző ma már középiskolai tananyag. Beszélgetésünk az Assam Teaházban megrendezett irodalmi est után készült.

- Krisztusi korban van, s máris klasszikusként emlegetik. Mennyire megterhelő ez az érzés?

- Vegyes érzéssel tölt el, meglepő, és nyilván öröm is ez számomra. Így sok mindenki megismerheti a verseimet, a népszerűség hátránya azonban, hogy ami kötelező (a kötelezőt jómagam sem szerettem), azt könnyebben megutálják az emberek. Kaptam már ebből kifolyólag fenyegető e-maileket. Azt írta az egyik végzős középiskolás, ha engem húz ki az érettségin, és nem tudja majd a tételt, megkeres és kiherél. Ez azért elég durva, még ha viccesnek is szánták.

- Szegeden óriási sikere volt. Ez mindenhol így van, minek köszönheti népszerűségét?

- Most különösen kedves, barátságos közönség jött össze. Nagyon jól érzem magam, és örülök, hogy ilyen szívélyesen fogadtak. Olvasóként jómagam is a barátságos, humoros, egyszerű verseket szeretem, következésképpen valószínűleg ezért is írok ilyeneket. E versekből senki sincs kizárva, irodalmi estjeimre gyerekek, idősek, anyukák is szívesen eljönnek, aminek persze nagyon örülök.

- Néhány évvel ezelőtt egy Önnel készült, rímbe szedett interjút olvastam. Előre megkapta a kérdéseket, vagy rögtönzött?

- Nem volt rögtönzés, megbeszéltük, és előre elküldték a kérdéseket. Nem vagyok annyira otthon az improvizációban, inkább piszmogós, szöszmötölős alkatnak tartom magam. Néhányszor kerültem már olyan helyzetbe (

Vámos Miklós

műsorában vagy a Költészet Napján), amikor verset kellett rögtönöznöm, meg is csináltam, de nem éreztem magam jól. Ha választani lehet, szeretek inkább tovább gondolkodni.

- Milyen áldozatot képes hozni egy jól csengő rímért?

- A versírás általában sok konfliktussal jár. Számos szerelmes verset írtam lányokról, kapcsolatokról, s ilyenkor tényleg az van: az ember magát teregeti ki. A magyartanárom mondta: „A költészet nyilvános sztriptíz", s az embernek el kell fogadnia, hogy megmutatja magát, kitárulkozik. A barátnőim többször nehezményezték, mit írok meg versben. Egy reggeli készülődésről szóló költeményben például az is benne van, hogy a kedves fölkel, elszalad pisilni, majd megfürdik. Nagyon mérges volt a párom, hogy az ő szerepe a pisilésben merül ki.

- Miért, nem szokott pisilni?

- Szokott, csak úgy érezte, hogy ezt nem kellett volna kiteregetnem. Különösen nehéz, amikor egy régebbi szerelmemről írnék verset, a jelenlegi barátnőmet meg éppen ez zavarja. Gyakran előfordul.

- Egyszer azt nyilatkozta, hogy szerelmes típus, s kevés olyan lánnyal találkozott, aki ne tetszett volna.

- Nagyon így volt ez nálam. Most már azonban nem lehet, az ősszel megnősültem, és boldog házasságban élek. Vigyáznom kell, miket mondok. Valóban felnézek a női nemre, nagyon kedvelem őket, és korábban minden lányban megtaláltam a szépet. Ebből kifolyólag sokat is voltam szerelmes.

- Önnél a költészet is az udvarlás egyik eszköze volt?

- Megfigyeltem, a lányok valóban jó néven veszik, ha verssel kedveskednek, udvarolnak nekik.

- Nem óvó bácsi típus, gyermekei sincsenek, mégis kiválóan ért a kicsinyek nyelvén. Ez veleszületett adottság?

- Eléggé gyereklelkű, infantilis maradtam jómagam is (ezt persze lehet pozitívan és negatívan is érteni). Az egyik kritikusom például azt írta, hogy a posztinfantilizmus képviselője vagyok. Nagyon szeretem a meséket, a gyermekverseket, ebből adódóan a gyermekeket is imádom. Versemben saját magamból, a régi emlékeimből merítek, s kevésbé találok ki dolgokat. Sokat hívnak gyerekek közé, noha valóban nem vagyok az a mesemondó bácsi típus, nem tudom elszórakoztatni őket mással, csak a verseimmel. Eléggé zárkózott, zavarba jövős alkat vagyok, a gyerekek viszont nyitottak, ezért könnyű velük megtalálni a közös hangot. Ők ebben sokkal ügyesebbek nálamnál.

- Többször hangsúlyozta, hogy nem tudja mindenről megmondani a tutit. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi problémák vagy a politika kevésbé érdekli, vagy csak nem akarja, hogy beskatulyázzák?

- Engem a politika hidegen hagy. Ha lehet, elzárkózom az ilyen beszélgetésektől, hiszen én inkább alanyi költő vagyok, a költészethez értek. Nyilván a válságot jómagam is megsínylem, bosszankodom is néha, elmegyek szavazni, megvan a véleményem mindenről, de nem hiszem, hogy jobban értenék ezekhez a dolgokhoz, mint bárki más.

- Meddig szándékozik még zsonglőrködni a csengő-bongó rímekkel. Az idő múlásával nem „komolyodik" meg a költészete is?

- Tartok attól, hogy nem fog lényegesen megváltozni, noha valamerre azért - remélem - sikerül elmozdulnom. Megvan bennem a félsz is, ha nagyon messzire kalandozom, már nem fogom magam otthonosan érezni az új miliőben, s nem lesz olyan jó, amit csinálok. A rímekhez jobban értek, azok jobban izgatnak, ezért teljesen nem tudok kibújni a bőrömből. Valószínűleg 10 év múlva is hasonlókat fogok írni, persze igyekszem majd új hangot is találni.

- Prózában, esszében, drámában nem gondolkodik?

- Csakúgy, mint határterületben. Ha drámát írnék, biztos verses dráma lenne. A verses regény ötlete ugyancsak régóta foglalkoztat, a rímes próza. Ha felkérnek valamilyen alkalmi szöveg megírására, például kiállítás megnyitóra, azt is általában rímes prózában szoktam megoldani.

- Népszerűség vagy siker szempontjából számít, hogy az alkotó hol él, vidéken vagy a fővárosban?

- Másoktól hallom, hogy igen.

- Ön el tudná képzelni az életét vidéken?

- Jól el tudom képzelni, és gondolkodom is olyasmin, hogy esetleg vidékre költözöm. Az rejtély, hogy városi létemre hosszú távon mennyire bírnám a vidéki magányt, de való igaz, néha nagyobb nyugalomra vágyom. No meg arra, ne érjenek el olyan könnyen. Főleg, ha alkotok, akkor szeretem a magányt, meg a nyugalmat.