Operaparadicsom lett Szeged

Az elmúlt héten egy nagyszabású gálaesttel ért véget a Mezzo Nemzetközi Operaverseny és Fesztivál a Szegedi Nemzeti Színházban. A verseny minden mozzanatában öt zenés színház működött együtt: a szegedi mellett a New York-i Dicapo Opera Theatre, a gdanski Balti Opera, a német Theater Bremen és a francia Opéra de Rennes. A 125 éves színházunk történetében egyedülálló volt e kezdeményezés. A fesztiválról és az operajátszás jelenéről, jövőjéről beszélgettünk Pál Tamással, a színház első karmesterével.

- Egy olyan páratlan operaszezon indult el az idén, amire lehet, hogy még nem is nagyon volt példa Szegeden.

- Igen, rendkívüli szerencsénk volt nekünk, operásoknak, hogy megkaphatta színházunk a Mezzo operafesztivált és versenyt. Nem emlékszem arra, hogy előfordult volna valaha is, hogy a szegedi színház november hónapban eljátsszon öt különböző produkciót, tíz előadásban, és ebből az egyik -

Francesco Cilea:

Adriana Lecouvreur - a sajátja. Ettől a dolgunk egyszerre lett nehezebb és könnyebb. Könnyebb azért, mert a tennivalók nagy részét átvállalta az Armel produkciós stúdió, másrészt nehezebb lett, mert a Mezzo tulajdonképpen feltérképezte számunkra, hogy hol tart a világ operajátszása, s feltettük magunknak a lécet, ráadásul a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a buktatókat is.

Apró bakik: gyenge PR, drága jegy

- A buktatóknál maradva, több kritika is érte a menedzselést. Különböző fórumokon elhangzottak olyan észrevételek, hogy nem volt megfelelő a reklámháttér, illetve drága volt a jegy.

- Ez így van. Ezek olyan gyerekbetegségek, amiket le kell küzdeni, és mindegyik résztvevő félnek meg kell tennie a megfelelő lépéseket. Mi például a jövőben szeretnénk jobban beleadni a saját erőinket a szervezésbe. Most nem volt túl sok beleszólásunk a reklámpropagandába és a jegyeladásba. De más szervezési munkába se kérték ki a véleményünket. Szerintem az iroda pusztán jó szándékból cselekedett így. Azért vállalta a teljes önállóságot, mert nem akarta kiadni a kontrollt a kezei közül, jobban egybe szerette volna tartani a szervezést. Ezekből lehet tanulni. Úgy fogalmazódott meg szakmai körökben a Mezzo körül kibontakozó probléma, hogy viszonylag ismeretlen darabokat, ekkora összegért eladni, ráadásul propagandahibák kíséretében, csakis foghíjas székeket eredményezhetett. A szervező iroda mentségére legyen mondva, hogy ekkora dolgot még magyar művészügynökség nem vitt véghez. Szerintem ők is levonják majd a tanulságot. Operaelőadásokat, ötöt két hét alatt, a díszletek, művészek, a stáb utaztatásával, New Yorkból, Németországból - ilyet még senki nem csinált. A hibáktól eltekintve az iroda munkáját azért levett kalappal el kell ismerni.

- Két bemutató lesz még idén.

- Az egyik a Figaró házassága és

Hector Berlioz

Faust elkárhozása. Kezdem az utóbbival. Ez a mű nagyon benne van abban a vonalban, ami még a Vaszy-időkre jellemző operajátszásnak volt a sajátja, és jó stratégiának bizonyult az évad összeállításánál. Olyan produkciókat kell létrehozni, magas színvonalon, melyek valamifajta hiányt pótolnak, és mégsem idegenítik el sem a nézőket, sem az előadókat a műfajtól. Élen jártunk akkoriban abban, hogy próbáljunk olyan darabokat elővenni, amik régiek, ugyanakkor ismeretlenek is. Így eleget teszünk annak, hogy a közönség szórakozását kielégítsük, és valami érdekeset, újat csempésszünk a színpadra, aminek hírértéke is van. A Vaszy-éra alatt ilyen volt a Nabucco. Az opera szegedi újrafelfedezése után kezdett elterjedni Európában ismét, és akkor vették elő

Verdi

fiatalkori műveit is szerte a kontinensen. A Faust pontosan ilyen igényeket támaszthat. Ismerik, elő is szokták adni, de úgy, mint oratóriumot. Maga Berlioz nevezi drámai legendának művét, viszont ő maga is készített egy operai variánst. Volt ilyen előadás, de nem Magyarországon, és a világban is kevés helyen. A Fausttal nem tévedünk ismeretlen utakra, de mégis újat tudunk bemutatni. A Figaró pedig egyértelműen azt a véleményünket tükrözi, hogy vannak olyan népszerű művek, melyekből szeretnénk minden évben műsorra tűzni egyet-egyet.

Lendületben és egyensúlyban maradni

- Örök dilemma, hogy sikerdarabokat adjanak, vagy kísérletezzen egy színház, új, mélyebb, akár formabontó művekkel is. A szegedi színház, mintha most akár az operába, akár a prózában felvállalná utóbbit.

- Ez egy nagy kockázat. Bele is lehet bukni. Van ilyen és van olyan közönségünk. Egyelőre a felhőtlenebb szórakozást kedvelők vannak többen. És ők is értékesek. Joguk van megkapni a szórakozásukat. A másik, kisebb réteg pedig másra vágyik. Meg kell nyerni az ő kegyeiket is. Ehhez kellenek a személyiségek. Például az öt rendkívül értékes operarendezésünk mellett azért lett

Alföldi Róberté

a legnépszerűbb, mert ő egy olyanfajta személyiség, akinek nagy a vonzása. Ez meghatározó egy színházban.

- Adott olyan új szakmai lendületet az operafesztivál Szegednek, amivel a közeljövő operajátszása új színeket kaphat majd?

- A szegedi produkció rendezője,

Michael Sturm

számos olyan ötletet adott, amivel szinte egyből szimpatizáltunk. Szó van Saarbrückennel való együttműködésről is, és egy olyan érdekes kezdeményezést vezetett fel a rendező, hogy mi lenne, ha azok a színházak, akiknek ugyanaz a tervezője, mint a szegedié, egy vándorprodukciót hoznának létre. A puszta formai ok lenne az ürügy egy európai együttműködésre. Ez egy borzalmasan érdekes dolog. Sturmnak rettentően tetszett a színházunk, társulatunk is. A Mezzo szervezése januártól folyik tovább, azt szeretnének, ha ismét Szegeden lenne a döntő. Már azon is gondolkodtunk, hogy mit adnánk elő, felmerült egy Massenet-opera, persze ebben majd az operaházak közösen döntenek, ők teszik a javaslatokat.

- Képes-e ebben az egyre elbulvárosodott korban az opera kinevelni közönségének utánpótlását? Gondolkodtak-e azon, hogyan szerettessék meg a fiatalokkal e műfajt?

- Gondolkodunk, gondolkodtunk, de eddig nagyon keveset tettünk, eltökélt szándékunk azonban, hogy minél több fiatalhoz eljussunk. A dolog nehéz, rövid idő alatt nem megoldható. Ahol erre nagy figyelmet fordítanak, ott ez egy hosszú program, ami nagyon sok részből áll. Nem könnyű a színházba csalni a fiatalokat. Különös műfaj ez, hiszen a kapaszkodói irracionálisak. A prózában ugye van egy fogalmi mag, amit persze nem egyféleképpen, de mindenki különösebb nehézség nélkül megért. Kimondok egy mondatot, és ha magyarul hangzik el, akkor a nézők kilencvenkilenc százaléka érti. Az operánál nehezebb. Sokszor a szöveget nem is lehet érteni. A zenei hatás, a motívumok, a hangulat segít. De lehet, hogy egy díszlet fogja meg a nézőt. Ez egy olyan város, aminek rengeteg a kapuja. Bemegyek egy mellékutcába, és az elnyeri tetszésem. Következő alkalommal egy másik vonz majd. És eljön az a pillanat, amikor a főteret is megpillantom.