„Nem engednek a csillagok”

Rovatunkban a hét legkülönlegesebb fotóját tekinthetik meg, s ahhoz kapcsolódó gondolatainkat találhatják a SZEGEDma.hu olvasói. Ezúttal a Belvárosi híd tövében álló padokon figyeltünk fel némi hiányosságra.

Hallottam egyszer egy történetet, amit az esetnél jelen lévő rajztanár mesélt el szobrász tanítványának, aki pedig megosztotta azt egyik kedves cimborámmal, ő pedig velem. Szóval az anekdota szerint Juhász Gyula egy görbe éjszaka után vagy egy jól sikerült szerkesztőségi megbeszélést követően (mindenesetre jó néhány pohár bor áldásával kísérve) hazafelé sétált (vagy egy másik kocsmába) barátaival. Épp az Anna kútnál tartottak, amikor Szeged neves költője lefeküdt a kakasos templom fövenyére, és bámulni kezdte az eget. Mikor megkérték, folytassa már útját, s ne a hűvös földön henyéljen, Juhász Gyula így válaszolt: „Mennék én, mennék, de nem engedek a csillagok." A minap egy magyar szakos fiú mesélhette el e történetet költőnagyságunk szobra előtt a padon fekve kedvesének, akit már igencsak fűtött a szerelem lángja. „Mennék én, mennék, de nem engednek a csillagok" - mondhatta ismét a magyar szakos ifjú, és hogy nyomatékot adjon szavainak, nagyot csattant keze a pad két oldalán. Megmarkolta a fát. Sőt, odaláncolta magát a padhoz. Talán szüzességi fogadalmat tett, vagy hirtelen megjavultak a téren a lámpák, és meglátta a lányt, boszorkányt, sárkányt, démont stb. és... Na igen, ezen a ponton megálltam, vagyis a délutáni séta helyett bicikliülésébe ültettem Bálintot, és kitekertem az öreg híd lábához. További három padról is eltűntek a deszkák. Juhász Gyula hallgat, pedig ő biztos ismeri a mese végét...