Kettős tartalmat hordoz ez a mai hétkezdet: az ünnep másnapja, egyben István protomártír, vagyis az első keresztény vértanú emlékére szentelt nap. És még mennyi minden kötődött hozzá a régi időkben… Volt, ahol legénybíróválasztást rendeztek ekkor, másutt a szabócéh tartotta szokásos ünnepi miséjét, megint másutt a temetőkápolnában szertartás zajlott, István vértanúhalálára emlékezve.
De még egy fontos szerepe volt e napnak, jelesül: ki a szabadba! A meghitt, kicsit bezárkózós családi ünnep rokonlátogató-névnapköszöntő ideje volt ez. És a szánkózásé, hóemberépítésé, már ha volt hó egyáltalán. Igazi „gyermeknap” is volt tehát.
Ha a régmúlt időkbe pillantunk: az ókorban kivételes István-tisztelet nyomai meglelhetők jóval később is, sok mesterségbeli tisztelte patrónusaként: a szegedi szűrszabók például, akik a céhmester választását ekkor rendezték. De ugyanilyen becsben tartották a kőmívesek, kőfaragók, sőt, még a parittyázók, vagyis ezzel vadászók is – ez a mártír halálára, a megkövezésre utal. Egy hajdani búcsúvezér és énekköltő, Orosz István fohászából való részlet: „Üdvözlégy óh dicsőséges Szent Istvány mártily, ki a Jézus Krisztus kínszenvedése és halála után első voltál, ki véredet ontád Jézusért. Agyonköveztettél, kövek zápora alatt adtad ki szent lelkedet. Imádkozzál érettünk bűnösökért Szent István mártily, hogy a mennyei boldogságba hozzád juthassunk, veled imádhassuk Jézus Krisztust mindörökké, amen.”
István a lovak védőszentje is volt. Hogy miért lett az, nincs rá pontos magyarázat. Ám erre utal az a szokás, hogy a gazdák ezen a napon lakhelyüket, földjüket lovon megkerülték, így hitük szerint körülzárták, és a mártír érdemeiért megnyílt ég oltalmába ajánlották. A víz, a vetőmagvak és a takarmány ekkor való papi megáldásától a termés, az életszükséglet biztosítását remélték.
Az egyház a kutatók megítélése szerint a Szent István-ünnepet céltudatosan helyezte erre a napra, hogy ezzel a téli napforduló idején szokásos ősi, pogány, vad vigadozásokat semlegesítsék, de azt tűrte, hogy az emberek nagy áldomást üljenek. A legények ezt kilovaglással, vágtaversennyel körítették, ami után a vendéglőben áldomást ittak. Máig élő szokás a név viselőinek baráti körben köszöntése, az István-áldás. A középkorban a vértanú kultusza „a népi barokk jámborságban a karácsonyi áhítatformák gazdagsága miatt kissé háttérbe szorult” – fogalmaz az egyháztörténeti tanulmány.
A karácsonyünnep másnapjának megüléséhez ugyanúgy hozzátartozott a közös lakoma, mint az előző naphoz. Ez alkalommal sok helyen szerencsehozó karácsonyi szalma, széna, kukorica került az asztal alá, egyfajta megszentelő, megtisztító szándékkal. A szegedi nagytáj népének szokása volt a karácsonyesti szénából kötött csóvát a tehén jászla fölé tenni, hogy a vész a jószágtól távol maradjon. A szentelt sónak is szerepe volt ekkor, az öreg tápaiak még a múlt század hatvanas éveiben is sóval hitették meg a jószágot, az alsóvárosaik pedig a jó termés reményében a vetőmagra szórtak egy keveset. És bizakodtak…
