Mindenszentek kalácsa: egy elfeledett jelkép

November első napját éljük, amikor a keresztény életeszmény megtestesítőire emlékezik ekkor a katolikus világ. A nyugati egyház liturgiájában általánosan elterjedt ünnep eredete a Krisztus utáni hetedik évszázad elejére vezet vissza: 609-ben IV. Bonifác pápa az egyházfői tekintélye erejével birtokba vette a pogány istenek dicsőségére emelt római Pantheont. Aztán keresztény kegyhellyé tette, felszentelte Mária és az összes szent tiszteletére. A pátriárkák, apostolok, hitvallók, vértanúk emlékezetének rendelt nap filozófiája a katolikus vallás tanai szerint az, hogy a világmindenség egészének lelki közössége titokzatos szövetséget alkot, s e szövetséget erősíti az életszentségben elhunytak lelke. Ebben az ősi szimbólumban az egymásért való helytállás eszménye fejeződik ki. A megerősítés jelképe ez.

Mindenszentek kalácsa: jelkép és valóság is volt egykor. A katolikusok évszázadokon át ezen az ünnepen különös figyelemmel fordultak a nélkülözőkhöz: hogy gondjait enyhítsék, búzát, lisztet, a kenyértészta kelesztéséhez kovászt adtak nekik. Ez is, akár az ajándék kalács szimbolikus dolog volt. A figyelem, az együttérzés jele. És a szegénysorsúaknak juttatott adomány nem csak ezen az ünnepen volt szokásban. Ennek példája ma már tán csak nyomokban lelhető fel, ha egyáltalán… A mind személytelenebbé váló szomszédsági-ismeretségi viszonyok nem kedveznek az ilyen gesztusok gyakorlásának.

Az egykor tavaszi ünnepnapot az első évezred végén áthelyezték november kezdetére. A magyar népi hagyományrendben számos szokás kötődött ehhez az ünnephez: a bíróválasztás, a tanácsújítás, a szolgálófogadás alkalma. És egyben a közelgő tél hírnökének is tekintették. Az idők során az eredeti tartalma mindinkább egybefonódott a következő nap üzenetével: az eltávozott szeretteinkre való temetőkerti emlékezéssel, az azokkal való találkozással, akiket szerettünk, tiszteltünk; s akiknek életértékeinket köszönhetjük.