Vállalásról, két történetben, gyermeknapon

Három éve végigfutott a neten egy felvétel. A világ kosárlabdasportjának nagy figurája, a litván Šarūnas Jasikevičius egy kulcsfontosságú mérkőzés előtt sajtótájékoztatót tart. Már korábban kiderült, hogy a csapat kulcsjátékosa nem áll csatasorba, a mindenórás felesége mellett marad. Egy újságíró fölveti: hogyan történhet meg, hogy inkább a gyermeke születését választja a mindent eldöntő összecsapás helyett... A sztáredző egy pillanatig sem gondolkodik, azonnal rávágja: Én engedtem el. Az újságíró nagy szemeket mereszt, jön az újabb kérdés: Tehát ön szerint ez normális, hogy egy játékos nincs ott a csapatával az elődöntőben? Jasikevičius visszakérdez: Mondja, vannak gyermekei? Na, majd ha lesznek, megérti, fiatal barátom! Mert az a legfontosabb az ember életében! Egy másik videó drámai képsorai jönnek elém: kétségbeesett nőt karol át egy lány, rémült harmincas férfi a fejét fogva mormol, talán imádkozik, körben aggódó emberek, lapátosok egy csatornagyűrű mellett, egy tízéves-forma vékony fiút tűzoltók állnak körül, magyaráznak neki, széles övet mérnek a derekához, rácsatolják, a lábára is pánt kerül, a fejére bányászlámpa. Készülnek. A fiúcska arcán némi bizonytalanság, pedig közelednek az ő percei, az egyik tűzoltó megfogja a két vállát, erősen a szemébe néz, beszél neki, látszik, a szavainak súlya van, a fiú bólogat. Aztán irány a mélység. A nyílás, amin le kell ereszkednie, alig szélesebb nála. Ahogy fejjel lefelé egyre alább eresztik, vajon hatalmába keríti-e a pánik? Ő aligha fogja elmondani, hogy félt, pedig ki nem félne egy ilyen helyzetben, de nem ez a lényeg, hanem aminek percek múlva tanúi vagyunk: óvatosan húzzák fölfelé a hosszú kötelet, előbukkan két lábfej, aztán a pipaszár lábak, a fiúcska törzse, a karjai – és a karok végén ott egy picike, rémült gyermek. Körben az éljenző emberek, boldogságukban zokogó szülők, szemük sarkát törölgető lapátosok. És a csodálkozó tekintetű, pityergő kisgyerek… A mai nap azoké, akiknek születését mindennél fontosabbnak tudtuk. És akikért, ha úgy hozza a sors, a mélybe kell mennünk, még ha rettegünk is, mint Krisztián, a tízéves-forma fiú a Zsil mentéről, ő is rettegett, ahogy a szűk lukon a mélybe, a sötétségbe eresztették, és félelmét leküzdve mentette a nála is sokkal kisebbet. Derűs gyermeknapot szeretteinknek!