Negyven éve történt: egy magyar a Kármán-vonalon túli világban

Május 27-e volt. Az emberek az 1980-as év egyik, semmi különöset nem ígérő keddi napjára ébredtek. Aztán amikor bekapcsolták a rádiót, felvillanyozó hír ütötte meg a fülüket. Szenzáció! Magyar ember a világűrben!

A szegedi újságstandokon korán összeverődötteknek ajánlani se kellett a Délmagyarországot, vették azonnal, s olvasták, hogy hazánkfia, Farkas Bertalan kis időre elszakadt ettől a földi valóságtól. Az űrbe repült. Némelyek csalódottan mondták, kevés a kép, hát igen, kétoldalas beszámoló két portréfotóval, de sehol egy űrhajó, se a kilövés képe, meg különben is – magyarázták a mindenkori bennfentesek – ezt mi már mind tudtuk, tegnap este hallottuk a rádióban…

A többség persze egyáltalán nem a Kossuth adót hallgatta előző este a késői órán, hisz’ már javában aludtak, amikor fél 11 tájban elhangzott a hír, s a Délmagyar felhevült újságírója szerint „Záhonytól Hegyeshalomig, Balassagyarmattól Röszkéig pillanatok alatt milliók értesültek a Szojuz-36 sikeres startjáról.” A felindultság szülte „millióktól” most tekintsünk el, a késői híradást jó, ha néhány tízezer ember hallhatta, de a lényeg nem is ez, sokkal inkább a nemzeti büszkeség, amit a mindenki Bercijévé lett tehetséges vadászpilóta táplált, amikor az első magyar űrhajós lett.

Lehet, hogy néhány vájt fülű már sejtette az előző hetekben, hogy a szovjet űrkutatás bajkonuri végvárában valami készül, mert az újságban szinte kétnaponta jött egy űrhír: hogyan élnek a Csillagvárosban az asztronauták, miként képzeljük el a sztratoszférában fellépő súlytalanságot, mi a lehetséges hozadéka az űrexpedícióknak, vagy éppen a föntről készült felvételek hogyan segítik a geológusokat az érckutatásban. Persze nem tömegolvasmányok voltak ezek; de azt például a sokan, kivált a virágkedvelők, szívesen fogadhatták, amikor arról szólt az újságcikk, hogy milyen szépen fejlődik az orchidea a Szaljut űrállomáson. Ott, ahová a Farkas Bertalan – Valerij Kubászov kettős készült. Meg is érkeztek, szerencsésen dokkoltak, megkezdték a nyolc napig tartó közös munkát: kísérletek, feladatmodellezés, sokféle gyakorlat; és persze a drúzsba percei, vagyis barátkozás a szovjet-magyar testvériség szellemében, ámen.

Volt egy megismételhetetlen pillanat: amikor Farkas Bertalan százados, kutatóűrhajós, az első magyar asztronauta egy este leült a kamera elé, odakészítette a magával vitt tévémaci-figurát meg a kislánya babáját, mesekönyvet fogott, és olvasni kezdett az idehaza a tévét szájtátva bámuló gyerekeknek. Hogy ki lehetett az esti mese az űrből ötletgazdája, nem tudom. Emberi pillanatot varázsolt.

A magyar űrhajós az utazás során odafelé is, visszaútban is átlépte a Kármán-vonalat. Vagyis a világűr határát. A mintegy száz kilométer magasságban húzódó eszmei vonal az, ami fölött egy légi jármű már nem képes a felhajtóerő segítségével röpülni, tehát a fennmaradáshoz el kell érnie a kozmikus sebességet. Ezt a határvonalat a Budapestről indult, és a világ minden tudományos műhelyében ismert matematikus, fizikus, Kármán Tódor kalkulálta ki. Egy magyar, akit az amerikai légierő védőszentjeként becéztek, a szuperszonikus repülés atyjaként tiszteltek, aki 1963 májusában maga is átlépett egy vonalat, ahonnét már soha nincs visszaút… s akire negyven évvel ezelőtt Farkas Bertalan is bizonyosan kegyelettel gondolt, amikor az űrhajóval a Kármán-határvonalon túljutva más magyarnak máig elérhetetlen, végtelen világba lépett. https://www.youtube.com/watch?v=LGIIMvajFhA