A szegedi 46-osok emlékezete – Legenda, halál és dicsőség

Az I. világháborúból megmaradt egy különleges fotóemlék. A Doberdó-fennsíkon készült, rajta öt katona, közülük kettő a főszereplő. Legalábbis a kép által elbeszélt rövidke történet szerint. A fotón egy idős olasz hadfi támogat ugyanis egy fiatal magyar sebesültet. A hegyi harcálláspontért zajló csata elült, s immár nem az volt a fontos, hogy aki megsebesült, az hol állt előtte, a győztes vagy a vesztes oldalon.

  A háború efféle romantikus-emberi pillanataiból, a legyőzött tiszteletének példáiból aztán a későbbi időkre szinte semmi sem maradt. De akkor, ott, a San Michele-hegy vidékén, ahol a császári és királyi 46-os szegedi ezred is harcolt, minden ok megvolt a tiszteletre. A halálzónában, az Isonzó-Doberdó frontvonalon zajlott csaták története regénybe illő. Az óriási túlerőben lévő olasz sereg két évig hasztalan próbálta felőrölni a magyar és osztrák erőket. Tizenegy véres ütközet zajlott két esztendő alatt, s bár a vereség elkerülhetetlen volt, de az ellenfél elismerését is kivívta a végsőkig való kitartás. A hősi helytállás emléke fennmaradt – de háromszázezer elveszett életet sirathatott a hátország népe.

  Erre is emlékezünk ma, a hősök napján. Százhárom éve, 1917-ben született törvény az e napi megemlékezésre. Aztán ez lassan feledésbe merült. A szocializmus évtizedei alatt esély sem volt a hagyomány megőrzésére; még a szegedi Hősök kapuja freskóit is eltüntette a hatalom. De 2001-ben új törvény született: május utolsó vasárnapja ismét az emlékezésé, azok tisztelete jegyében, akikről a hajdani szegedi önkéntes, Kókay László a Doberdón kelt naplójában írt: „Jertek ide, nézzétek meg itt, távol a drága szülőföldtől nyugvó ezernyi derék harcost!”