2000. január 31: Tiszahalál

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Az erdélyi Máramarosban, Nagybányától pár kilométerre, a Lápos folyó mellett az ősi bányászfalu, Zazár 2000-ben élte a megszokott életét. Aztán jött a tragikus nap: január 31-ére virradóra a román-ausztrál aranybánya társaság zazári ülepítő művének fala huszonöt méteren megnyílt. A ciánnal szennyezett víz iszonyatos erővel tört utat magának, és nem sok idő múltán már a Lápost fertőzte. Onnét a Szamosba, majd a Tiszába jutott a halálos méreg – összesen százezer köbméter!

A meddőhányókból ciánnal történő nemesfémkioldás elavult és veszélyes technikáját a fejlett országok már rég nem alkalmazzák. A romániai vállalatnak kárelhárítási terve egyáltalán nem volt, így a szennyezés megakadályozását vagy enyhítését meg sem kísérelték. A mérgező anyag negyven kilométer hosszan terítette be az élővizet.

A Tisza élővilágát halálos csapásként érte a ciáncunami. A felső és középső szakaszon a planktonok, a makroszkopikus gerinctelen élőlények és a halállomány háromnegyede megsemmisült, az alsó szakaszon pedig 100 százalékos volt a pusztulás. Összesen 1240 tonna élettelen hal ment az enyészetbe. Szakértők akkor úgy látták, tíz, de akár húsz év is kell ahhoz, hogy a folyó regenerálódjon. Ám a Tisza erejét, öntisztító képességét mutatja, meg persze az emberi munkának és szakértelemnek is köszönhető, hogy végül fele idő alatt visszaállt az ökológiai egyensúly. De az anyagi kár – miután a vétkes vállalat tönkrement – rajtunk maradt. Meg a lelki trauma nehezen múló élménye. Tizenötezer család szenvedte meg a katasztrófát.

 

Előző sztori

Megint rosszabb lett a levegő Szegeden

Következő sztori

Szeged 2030: kormányzati támogatást kaphat a jobboldali "mentőprogram"

Legutóbbi hasonló cikkek