Várkonyi Balázs emlékező írása a Don-kanyari tragédiáról.
A Don, a hatalmas folyó azon a 76 évvel ezelőtti napon ugyanúgy, mint máskor, járta a szinte végtelen útját. Urivtól déli irányba haladt, majd tizenöt kilométernyire, Korotojaknál élesen keletre fordult. Még negyven kilométer, és elérte Scsucsje falut. Végzetes nap volt: 1943. január 12-e. Az urivi hídfőtől akkor indult meg az orosz gőzhenger.
1942 tavaszán egy tragikus döntéssel kétszázezer katona sorsa pecsételtetett meg: német követelésre küldték a 2. magyar hadsereget a keleti frontra, a Don-kanyarba. Július 7-én foglalt harcállást a létszámát tekintve nagy, de korszerűtlen fegyverzetű, hiányosan felruházott sereg. Voronyezs és Pavlovszk között nem kevesebb, mint 208 kilométeres védvonalat kellett kiépíteniük, s a Vörös Hadsereg megmaradt hídfőállásait felszámolniuk. A
szinte reménytelen kísérletben már akkor 27 ezer magyar harcos vesztette életét. És beköszöntött az ősz, majd a jéghideg tél.
Az ígért német hadfelszerelés nem érkezett meg, mi több, a Don mellől a német csapatokat fokozatosan kivonták s a sztálingrádi hadszíntérre irányították. A gyatrán felszerelt magyar hadsereg szinte teljesen magára maradt. Eljött a január, a harmincfokos fagy, és a jéghideg pokolban megindult a szovjet támadás, az urivi áttörés. A védelem hamar összeomlott. Két nap múlva már a scsucsjei hídfőben voltak az oroszok, és a védvonalon ötven kilométeres hasadékot nyitottak. A német hadvezetés nem sietett a magyarok megsegítésére: az ott állomásozó tartalékot nem volt hajlandó bevetni – ám a visszavonulást megtiltotta. A 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. A III. hadtest még egy ideig küzdött, de február elsejére már se fegyverzete, se ellátmánya nem maradt, így parancsnokuk az egységet feloszlatta, s néhány ezer harcos kijutott a halálos gyűrűből. A 2. magyar hadsereg életben maradt katonáit márciusban hátravonták a Dnyeper nyugati partjára, majd két hónap alatt megtörtént a hazaszállításuk.
128 ezer magyar katona életével nem számolt el a történelem: meghaltak, megsebesültek, koncentrációs táborba kerültek s ott fagytak meg, vagy éhhalál lett a végzetük. Csongrád megye húszezer halottját gyászolta. Győrffy Antal, Szeged, 1907, fogságba esett, meghalt a vjatkai táborban; Varga Márton, Apátfalva, 1889, meghalt Voronyezsnél, nyughelye: Igumnovo, 6. sír; Kotogán Antal, Szeged, 1898, nyughelye a volszki hadifogoly kórház temetője; és sokan mások…
A túlélők egyike: Palotás Mihály. A Donnál, Boldirevka mellett aknavető parancsnok volt, hadifogságba esett, egy észtországi fogolytáborban raboskodott. Aztán szerencsésen
szabadult, hazatért – és megélt 103 évet! A Don-kanyar, az ágyúdörgés, a fagy és a rettegés emlékeit 2014-ben vitte magával örökre. Csongrádon nyugszik. A haza földjében.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
