Az Oscar-díjas Saul fia után Nemes Jeles László egyből nekivágott az új filmjének, amit jól is tett, ugyanis bátran ki lehet jelenteni, hogy a Napszállta jobb lett, mint az előző alkotása.
Bár a Saul fiáról a kritikusok csak szuperlatívuszokban tudtak beszélni, a közönségnek nem nyerte el osztatlanul a tetszését. Ezt leginkább annak köszönhette, hogy meglehetősen vontatott volt, és a főszereplő viselkedését nem tartották racionálisnak.
A Napszállta című filmen természetesen látszódik a rendező kézjegye, amire a pasztellszínek, a főszereplő vállára tapadó, illetve erősen az arcába tolt kamera és a hangsúlyos mondanivaló a jellemző.
A látványvilág ezúttal is egy meglehetősen komor festményre hasonlít. Vannak ugyan jelenetek, amik az első világháború előtti Osztrák-Magyar Monarchia csillogásába enged betekintést, de többnyire inkább a pompa mögötti mocsok uralkodik a vásznon. Ezt egyébként szó szerint és átvitt értelemben is lehet érteni.
Ez a kettősség nyilvánvalóan nem véletlen, ugyanis pontosan ezt szerette volna a rendező a nézőknek megmutatni.
A kamerák beállításáról már nem lehet csak ilyen pozitívan írni, mert bár a célját, hogy személyessé tegyék a történetet, sikerül elérnie, de több jelenetnél is inkább zavaró, hogy hova fókuszál a kamera. A történéseket a néző sokszor csak sejtheti, mert többet látni a Leiter Íriszt alakító Jakab Júlia nyakán éktelenkedő szőrszálakból, mint abból, amire valóban kíváncsiak lennénk.
Végül, de nem utolsó sorban, ott van a már említett erős mondanivaló, ami az igazi savát-borsát adja a Napszálltának. Anélkül, hogy sokat árulnék el a filmről, csak annyit írok le, hogy Nemes László új filmjének leginkább a nők ellen elkövetett erőszak és az ő elnyomásuk a fő témája. A nemi erőszak témája többször is visszaköszön a történetben. Természetesen ezek a jelenetek rendkívül kényelmetlenek, de mégsem maga az erőszak üti a legnagyobbat a néző gyomrába, hanem az azt övező elemek, ahogy a szereplők a szexuális erőszakot teljesen természetesnek kezelik.
Magán a vásznon megjelenő erőszakot talán ezért sem érzi a néző olyan erősnek. Egy kosztümös drámától nem is várja az ember, hogy brutális és véres legyen, a Napszállta mégis becsempészi azt, de csak gondosan, finoman adagolva. Először csak egy pofon csattan el, megrángatják a nőket, majd ahogy haladunk előre a történetben úgy lesz egyre több az ütés, pisztolydurranás és gyilkosság.
A főszereplő Íriszért furcsa mód mégsem tudunk izgulni. A kalapos hölgy csak sodródik az eseményekkel, a jelentős történések csak mellette, és nem vele történnek, így nagy baja igazából sosem esik. Mégis valahol pont ez a lényege ennek a filmnek. Lehet, hogy csak szemlélői vagyunk a jelentős történelmi eseményeknek, számunkra mégis a személyes problémáink azok, amik a saját életünkről szóló film fókuszába kerülnek.
A Napszállta egyik erőssége a jó színészi gárda, de ez sajnos csak az arcjátékokból és gesztusokból derül ki. A párbeszédek nagyon gyengére sikerültek, ugyanis azok többsége csak 2-3 szavas benyögések, nem pedig szépen megírt dialógusok. Talán ha Nemes László a következő filmjénél csak a rendezésre koncentrálna, a forgatókönyvírást pedig másra hagyná, olyan filmet sikerülne alkotnia, amire egy rossz szavunk sem lehetne.
