Hátország: az élvonalbeli búcsú után a megszokott rendszer szerint dolgozna tovább a SZEAC

Cikkünk frissítése óta eltelt 4 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

leers_szeac

Nem sikerült a bennmaradás a L-IT-SZEAC számára az NB I-es U14-es és U15-ös bajnokságban, így egy év elteltével búcsúznia kellett az élvonaltól a szegedi klubnak. Az egyesület szakmai igazgatójával, Paksi Péterrel vontunk mérleget a szezon végeztével.

– A két bajnokság, az U14-es és U15-ös pontvadászat összesített eredménye döntött a szezon végén, a L-IT-SZEAC két csapata 44 pontot szerzett, amely nem volt elég ahhoz, hogy a következő idényt az élvonalban kezdhesse meg a klub. Hogyan értékelné a mögöttünk hagyott évet, mi hiányzott ahhoz, hogy sikerüljön megragadni a legjobbak között?

– A bajnoki cím, majd az osztályozók sikeres megvívása és az NB I-be jutás hatalmas élmény volt egy kilencéves klub számára, ami az első két korosztályával azonnal bekerült az elitbe. Csalódás persze, hogy nem tudtunk bennmaradni, de a realitásokat nézve ez a valós, viszont büszkék lehetünk a gyerekekre. Szerettünk volna a fejlődésüket folyamatossá tenni, de olyan külső tényezőkkel kellett szembesülnünk, amit mi nem tudtunk megugrani, ezek hátráltatták a csapat szereplését. Letettünk az asztalra valamit, példát mutattunk a többi utánpótlás-nevelő klubnak. Hátrányos helyzetből, pályák és infrastruktúra nélkül is lehet minőségi utánpótlást képezni. Ez csak akarat, hozzáállás kérdése. A rengeteg nemzetközi torna, és az a szisztéma, ami alapján felépítettük a rendszert, remekül vizsgázott. E nélkül nem jutottunk volna fel az NB I-be, nem adhattunk volna két válogatott labdarúgót az U15-ös korosztályban. A régiós válogatottba nyolc játékost delegáltunk az elmúlt egy évben, a Csongrád megyei válogatott 70%-át mi adtuk. Elhivatottsággal és bizonyos fokú konoksággal el lehet érni valamit. Az más kérdés, hogy nagyon gyorsan olyan dolgokkal szembesültünk, amire nem is tudtunk volna felkészülni, például az U15-ös bajnokság már a kiválasztott gyerekek bajnoksága. A klubok, akikkel versenyeztünk, minimum 180 milliós költségvetéssel gazdálkodtak, mindenük megvan, ennek ellenére minden mérkőzésen partiban voltunk velük. Ezek a nagyobb klubok már kiválogatott játékosokkal dolgoznak. Ha három akcelerált játékos volt a csapatban, az 80%, hogy ők eldöntötték az adott mérkőzést. Statisztikailag szép, hogy egyedül mi voltunk azok, akik saját nevelésű játékosokkal futottunk neki az idénynek. Télen próbáltunk erősíteni, elsősorban az U14-es korosztályban. A Csongrád megyei gyerekeket próbáltuk bevonzani az NB I-be, de legnagyobb megdöbbenésünkre nem volt vonzó a gyerekek számára ez a lehetőség. Volt olyan megyei játékos is, aki inkább a Ferencváros kispadját választotta, minthogy hozzánk jött volna, stabil csapattagnak vagy kezdőnek. Ezek mögött sajnos komoly szülői döntések állnak. Visszakanyarodva a mi klubunkra: mi első perctől kezdve azt kommunikáltuk a szülők felé, hogy első a tanulás, utána jön a futball. A Deák gimnáziumba bekerülhetnek a SZEAC-os gyerekek, de most azzal szembesültünk, hogy egy év NB I-es szereplés után a szülők felrúgják a megállapodást, és személyes ambícióikat helyezik előtérbe, amit én csak elfogadni tudok, de támogatni nem. 14-15 éves gyerekekről azt gondolják, most már élvonalbeli labdarúgók lesznek, a tanulás háttérbe szorul, mindent feltesznek a labdarúgásra.

– Mindezek mekkora kihatással voltak a tavaszi szereplésre, hogyan élték meg a keret tagjai ezt a szezont? Mit lehet tudni a jövőről, ez a két korosztály jóformán pályafutásuk kezdete óta együtt, egy csapatban futballozik – ha jól sejtem, ez most felbomolhat.

– Nagyon nagy változásokon mentek keresztül a játékosok is. Folyamatosan zajlottak a megkeresések a háttérben, amikről mi eleinte nem is tudtunk, mert a szülőket keresték meg először. Valójában a tavasz arról szólt, ki hova fog igazolni, ki melyik nagy klub játékosai lesz, kit mikor visznek el titokban próbajátékra. Ezt így már nehéz csinálni. Ősszel meghatározó játékosok tavasszal teljesen maguk alatt voltak, hiába ültem le velük, nem tudtunk előrébb lépni. A Fradi elleni meccsünk után bementem a kezdőkörben gratulálni a játékvezetőknek, mire visszaültem, a Ferencváros megfigyelője már a mi kispadunkon ült, és az egyik játékosomat győzködte, hogy a Fradiban a helye. Itt mindenki mindent elkövetett azért, hogy ezek a gyerekek egy másik pályára kerüljenek. Jelen pillanatban úgy néz ki, 8-10 gyerek van, akit el akarnak vinni tőlünk. Innentől ez már csak a szülői döntésen múlik, mi meg várjuk azt, hogy mikor keresnek fel bennünket a klubok. Én szerettem volna ezt a két korosztályt egybe tartani, de erre van a legkevesebb esély.

Az lett volna a célunk, hogy ezek a gyerekek segítsék a szegedi futball előremenetelét, mikor odaérnek a felnőtt kör küszöbére, ezt sajnos most nem látom már. Ezek a gyerekek nyolc-tíz évet töltöttek el ebben a klubban, ahol csak simogatást, figyelmet és szeretet kaptak. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy, a családtól 300 kilométerre elkerülő gyerek ugyanezt meg fogja kapni.

Legszomorúbb az, hogy ezeknek a gyerekeknek az életében sokkal fontosabb dolgok kellenek, hogy előtérbe kerüljenek, akik most a legszebb életszakaszukba lépnek. Most kellene megfogniuk az első barátnőjük kezét, meg kellene tanulniuk, hogy adnak és kapnak szeretetet, most viszont egy biztos, ideális közegből kimozdítják őket, ahol kőkemény profizmust várnak el tőlük, a tanulás pedig biztos, hogy háttérbe szorul. Innentől kezdve bejön a szerencsefaktor. Sajnos a példák azt mutatják, hogy akik fiatal korukban elmentek, 80-90%-ukból nem az lesz, amit szerettek volna. Megtörve jönnek vissza, az iskola lóg a levegőben, többen abbahagyták a futballt, vagy a megyében játszanak. Tizenhat éves kor előtt semmiképp nem engedném el a gyerekeket a családi kötelékből, addig tanulni kellene. Itt már 12-13 éves gyerekeket próbálnak elvenni a családoktól és akadémiákra vinni. Az elmúlt tíz évben semmit nem változott a labdarúgásunk, arra gondolok, hogy tisztább folyamatokat láthatnánk, átláthatóbb lenne a rendszerünk. Az akadémiák csak össze akarják vásárolni a legügyesebb gyerekeket, akikből szelektálnak, nem akarnak nevelni.

– Milyen tervekkel vághatnak neki a következő szezonnak, mit hozhat a jövő év a klub számára, hogyan érinti a SZEAC-ot az, hogy nem az NB I-ben szerepel a következő kiírásban – lehet-e cél az azonnal visszakerülés?

– A szokott mederben folyik tovább a munka, augusztusban elkezdik a korosztályok az edzéseket. A 2003-2004-es garnitúra fog játszani az NB II Dél-keleti csoportjában. Az U14-ben nagy harc lesz az NB I-be jutásért, mi valószínűleg a képzésünket akarjuk olyan pályára helyezni, ami még több minőségi gyereket hozhat. Valójában a bajnoki cím másodlagos, inkább az a fontos, hogy az elmúlt kilenc év tapasztalatait úgy tudjuk összegezni, hogy ezeket át tudjuk adni. Kivárjuk azt a lehetőséget, amikor az MLSZ is jobban elismeri a munkánkat. Említhetem azt is, vastagon nekünk kellett volna kapnunk az alközponti státuszt, ennek hiánya újabb falat emel az egyesület elé. Napi szinten meg kell küzdenünk az MLSZ ad-hoc döntéseivel. Szalai László a napokban a Nemzeti Sportnak adott interjújában megkérdezte: miért kellene egy gyerekért 3 millió forintot fizetni. A mellett a gyerek mellett húsz másik is edz, ahhoz, hogy őt megtalálják, ahhoz a másik húszat is le kell edzeni.

Felfogásbeli problémák vannak, még mindig azt gondolják egyes akadémiák, hogy a pénzzel mindent meg fognak oldani. Ez rossz irányba tolja a szakmát, a nevelő egyesületek munkáját nem értékelik.

Jobban tesszük, hogyha csak a saját feladatunkkal foglalkozunk, ekkora bizonytalanságban nem lehet hosszútávon előre gondolkodni. Megpróbáljuk a legtöbbet belerakni az utánpótlás-képzésbe, az biztos, hogy mi az elmúlt tíz évben csak a hátrányát éreztük bármilyen MLSZ által elképzelt átszervezésnek, sajnos ez várhatóan nem változik a jövőben sem.

Előző sztori

Közel 8000-en töltötték ki a Sportkoalíció kérdőívét

Következő sztori

Emelkedett az üzemanyagok ára