Nem a 18. életévének betöltése miatt vártak Mansfeld Péter kivégzésével + FOTÓK

Az „átélhető történelem” jegyében szervezett 1956-os konferenciát a megyei levéltár. Politológus, történész, levéltáros beszélt a forradalom utáni megtorlásról, bemutatva az országos és szegedi eseteket.

„Már a 40. évforduló idején levéltáros voltam, a 2006-ban pedig előadóként Hódmezővásárhelyen igyekeztem emlékezetessé tenni az 1956-os konferenciát. A forradalom nem Hódmezővásárhelyről szólt, Szeged azonban már más dimenzió, a forradalom kitörésének előzményeként az itteni események megkerülhetetlenek” – mondta megnyitó beszédében

Varsányi Attila

főlevéltáros, igazgatóhelyettes. Az „átélhető történelem” jegyében szervezett 1956-os konferenciát a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára. Szegedi és délvidéki kutatókat is felkértek, hogy ne csak az országon belüli, hanem a forradalom határon túli magyarságra gyakorolt hatását is bemutathassák.

A megtorlás büntetés szervezkedésre, felforgatásra válaszul, aminek az a célja, hogy a „nem bűnös” tömeg is rettegjen. Ma inkább a publicisztikában használatos, de korábban a jognak is része volt, beleértve 1956-ot is – emlékeztetett

Révész Béla

egyetemi docens, az SZTE Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszékének docense. A gyakorlatilag az Államvédelmi Hatóság utódjaként működő BM Politikai Nyomozó Főosztály a forradalom leverése után kezdte meg tevékenységét. 1957 márciusában megindultak a tömeges letartóztatások.

Kádár János

emberei arra törekedtek, hogy minden településről, minden szakmából találjanak néhány elítélhető személyt. Nem a legnagyobb csoportnak számítottak a fegyveres ellenállásban résztvevők, de ő rájuk szabták ki a legsúlyosabb börtönbüntetések és a halálos ítéletek nagy részét – a szervek igyekeztek mindenkit megtalálni. A helyi forradalmi tanácsokban, üzembizottságokban főleg középkorú parasztok, munkások ültek, ők általában kisebb büntetéssel megúszták, de közülük került ki a legtöbb elítélt. Végül elővették az 1956 előtti pártellenzék néhány tagját is.

Előszeretettel alkalmazták az internálás intézményét, az ehhez kapcsolódó jogszabály még a

Horthy-korszakból

származott – mutatott rá Révész Béla. A kistarcsai és a tököli internálótábor egészen 1960-ig működött. Nem lehetett tudni, hogy mennyi időre veszik őrizetbe az érintettet, s ha elengedik, mikor viszik vissza, ez elősegítette, hogy beszervezzék az ’56-osokat. Összesen 35 ezer ember ellen indult eljárás, 26 ezer bíróság elé került, 22 ezer főt elítéltek. Szegeden 75 személyt internáltak, de volt olyan, akivel inkább óvatosak voltak.

Láng Imre

professzort – aki beszédet mondott

Schwartz Lajos

temetésén – inkább saját környezetében figyeltették meg. Városunkban végül 75 főt internáltak. A rendőrök 17 százaléka elmenekült, akik Jugoszláviába mentek, azokat egészen 1959-ig vegzálták tettükért, azzal vádolva őket, hogy az UDBA (jugoszláv állambiztonság) embereivé váltak. Azonban érte kritika a szegedi pártbizottságot is, a Csongrád megyei rendőrfőkapitánynak címzett jelentést szöveghűen (gépelési és nyelvtani hibákkal) közöljük:

Bencsik Péter

, az SZTE Bölcsészettudományi Kar oktatója jellemezte a „szocialista törvényességet”: negatív diszkrimináció érte az osztályidegeneket, a kihirdetett törvények mellett voltak titkos, a párt elvárásait visszatükröző szabályozások, koncepciós perek. Érvényesült a hírhedt szovjet államügyészről,

Visinszkijről

elnevezett elv, azaz elegendő a vádlott beismerése, az ártatlanságot pedig a terheltnek kellett bizonyítania. Már 1946-tól sorra hozták létre a diktatúrához vezető törvényeket, 1950-ben átvették a Büntető Törvénykönyve a szovjet jogelvek általános részét. 1952-ben kiadták a „hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítását” (BHÖ), ami nevével ellentétben valójában módosította a jogszabályokat, s az Országgyűlés, vagy az Elnöki Tanács jóváhagyása nélkül vezette be azokat.

1956 után új büntetőjogi szabályokat vezettek be, szinte mindet az Elnöki Tanács rendeleteként. Már abban az évben elfogadták az egyszerűsített büntetőeljárást, majd a katonai rögtönbíráskodás (statárium) kiterjesztését a polgári személyekre. Ez utóbbi tárgyalásain 70-100 halálos ítéletet hoztak, habár sok bíró megtagadta a részvételt, vagy enyhe ítéletet hozott. Itt a kegyelmi kérvény sem volt halasztó hatályú, két órán belül ki kellett végezni az elítéltet. A következő évben visszahozták a Népbíróság intézményét, öt megyei népbírósági tanács is létrejött – egy Szegeden. A történész cáfolta azt a tévhitet, hogy

Mansfeld Péternél

szándékosan várták meg a 18. életév betöltését felakasztása előtt. Valójában már 1952-től ki lehetett végezni „politikai bűncselekményekért” 16 évnél idősebbeket, a szakmunkástanuló pedig tettei elkövetésekor már 17 éves volt, így csupán az eljárás elhúzódása miatt ölték meg a 18. születésnapja után nem sokkal.