Dlusztus Imre: Kell-e határt szabni?

Örülnék, ha a kvótapártiak kifejtenék, mi az a mennyiség, amivel el kellene bánnia Magyarországnak, majd az Uniónak. Kétmillió? Négymillió? Tízmillió? És abból mennyi legyen „magyar”? Hogy a jó szándékból nem lehet matekot csinálni? Dehogynem: matekot kell csinálni, hogy észre térjetek!

Miközben az Európai Unió lendületesen rugdossa az öngólokat, a futballszerető magyar miniszterelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy szabályok nélkül, illetve csak néhány szabály alkalmazásával nem lehet komolyan pályára lépni. Magyarán: a fő szabály a schengeni határok megvédése és ezt követik az olyan előnyszabályos szituációk, mint a kvóta kiosztása, kötelezővé tétele és gyakorlatba ültetése. De ha nem Schengen, azaz az EU biztonsága felől nézzük a dolgot, hanem a mindent felülíró tolerancián, akkor egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy tízmilliós, kezelhetetlen, terelhetetlen és egyre agresszívabb muszlim tömeg fog bolyongani az EU határain belül. Ennek a következményeire figyelmeztet az eset, ami Röszkénél történt. Amikor a rendőr felszólította a szemétkupacait maga után hagyó migránst, hogy szedje össze és dobja a kukába, az volt a válasz: „szedjék össze a keresztények, hisz az a dolguk”. A török hódoltság idején bennünket, magyarokat hitetleneknek neveztek a megszállók. Ezzel együtt alacsonyabb rendűnek ítéltettünk. (A hitetlen gyaur jelentése: Allah, az egyetlen igazság elfedője. Ez nagyon pontosan fejezi ki a szemléletüket. Egyetlen, igaz hitről beszélnek, magukat übermenschnek tekintik von Hause aus. Akár tetszik, akár nem.) Azóta annyi változott, hogy Törökország más, felvilágosultabb muzulmán országhoz hasonlóan – gazdasági érdekből és látszólag – nem feltétlenül keresztényellenes. Utazván mi is tapasztalhattuk, hogy az észak-afrikai vagy török üdülőparadicsomokban akár keresztényül is élhetünk, de a szálloda kerítésén túl botot ragadnak a fedetlen kar vagy ramadán alatt nyílt utcán elfogyasztott szendvics láttán. Egyszerre folyik kultúrharc és kemény gazdasági küzdelem. Mindkettő az élettérért. A mai, megszokottan hangos ultraliberális megmondó réteg még mindig azt hiszi és hirdeti, hogy a legfontosabb európai erény a tolerancia mindenféle mássággal szemben. Hirdessék, képviseljék, éljék – ettől kerek a világ. De ne abszolutizálják. Ne gondolják azt, hogy a Koránra mint egyetlen szent könyvre hivatkozva a muszlimok nem lesznek hangosak, bátrak és erőszakosak, ha egy településrészben többséghez jutnak. És jaj annak a városnak, ahol néhány negyedet annektálnak az idegenek. Már hallom az ellenérvet, hogy két-három-négy generáción keresztül milyen szépen integrálódtak a muzulmánok Európa több keresztény közösségébe. Hát, mondom én erre, épp ezekből a közösségekből mennek ezerszám jól táplált, európai szokásokkal élő, vérszomjas fiatalok az Iszlám Állam kötelékébe. Integrálódtak? Nem, alámerültek! A muszlimok szent könyve kimondja, hogy az igazhitűeknek meg kell védeniük magukat egy ellenséges többség kötelékében, de kötelességük Allah igéjének közvetítése, ha biztonságban érzik magukat. A színlelés tehát előírás a számukra a szent küzdelem (dzsihád) megvívásában. Jelzem, a dzsihád nem csak háborút, hanem vallási küzdelmet, erőfeszítést is jelent. Belső és külső értelemben. Ez a mentalitás vezet el az Európa-szerte kialakuló no go zónák elszaporodásához. Régen csak Dél-Afrikában vagy Észak-Írországban voltak ilyen területek, immár Svédországtól Spanyolországig bárhol kialakulhatnak. A katonák és tankok nélküli területfoglalás egyik állomása, hogy ázsiai és afrikai populáció elözönli európai városok egyes részeit. Ezek az emberek az utcán élnek, a saját erőszakszervezeteik irányítását fogadják el és más beteljesülést nem ismernek, mint hogy kiszorították életterükből a keresztényeket. Ez az életcéljuk. Láthattuk a mutogatós kispubi üzenetében: végül el lesz vágva a nyakunk. Addig is ne menjünk be a területükre, mert az az övék. Öt évvel ezelőtt még csak fel sem szisszentünk, amikor egy kelet-londoni politikai rendezvényen a helyi muszlim vezető beszólt az ex-belügyminiszternek: „Hogy merészel muzulmán területre lépni?” Most meg kapkodjuk a fejünket: a napi néhány tucat hívatlan vendég nyár közepére ezres nagyságú lett, szeptembertől háromezres és még az optimistábbak is azt jósolják, hogy az év végére elérhetjük a félmillió migránst. Hol húzzuk meg a határt? Örülnék, ha a kvótapártiak kifejtenék, mi az a mennyiség, amivel el kellene bánnia Magyarországnak, majd az Uniónak. Kétmillió? Négymillió? Tízmillió? És abból mennyi legyen „magyar”? Hogy a jó szándékból nem lehet matekot csinálni? Dehogynem: matekot kell csinálni, hogy észre térjetek! De előbb elemezzük a helyzetet. Elindulnak a migránsok és megérkeznek a török határra. Ez valahol még nem olyan drámai, hiszen Törökország területén a 40 millió kurdból 13 millió él, közülük 2-3 millió rendszerint menekülttáborban, ez a helyi kultúra része. De a görög hozzáállás már erősen aggályos, hiszen náluk kezdődik a schengeni övezet, nekik kellene érkeztetni, beazonosítani, majd visszautasítani vagy befogadni az érkezőket. De Görögország a válságra hivatkozva nem tesz semmit, átengedi a migránsok áradatát. Európa meg Orbánt bírálja. Aztán ott van Szerbia. Aláírta a társulási megállapodást az Unióval, tehát kényszeríthető lehetne arra, hogy működjön együtt Magyarországgal, de ez a kényszerítés elmarad. Miért is? Kell a piac a multiknak, a föld a Nyugatnak. És különben is egyszerűbb Orbán Viktort bírálni, aki visszaveszi a multiktól azt, ami a miénk. (A liberálisok azt mondták: csak a magántőke tud igazán gazdálkodni. Aztán jött a francia „magántőke” és elvette a vízvezetéket, a csatornát meg a villamos rendszert, amit apáink és nagyapáink építettek, majd jól megkérték a szolgáltatás árát. Csakhogy ez a „magántőke” odahaza maga a francia állam, az EDF és a GDF állami tulajdonban van. Hát kinek a megbízásából támadják az Európai Parlamentben Orbánt? A multi világgal egybeforrt francia állam megbízásából. És ez csak egy analógia volt a többi között: német állami tőke, növényolajipar, cukorgyárak, konzervipar, kis- és nagykereskedelem stb., egészen addig, hogy 1998-ra hazánk termelőeszközeinek négyötöde külföldi kézbe került. Épp úgy, mint Közép-Afrikában…) Pártcsaládok politikai játszmája is zajlik. Egyrészt roppant frusztráló bármely európai politikusnak, hogy Orbán kétszer is kétharmaddal nyert. Másrészt még nyomasztóbb élmény, hogy ha most lennének választások, újra és magabiztos fölénnyel nyerne. Harmadrészt elkeserítő lehet balról nézve, hogy a Fidesz győzelmének mértékét egyedül a Jobbik képes érdemben befolyásolni. Ez pedig azt jelenti, hogy a Visegrádi Országok mellett mások is el kezdhetnek úgy gondolkodni, mint azt teszi az Orbán Viktor miniszterelnök által képviselt Magyarország. Ez kőbe vésett igazságok megkérdőjelezéséhez vezetne a piac mindenhatóságáról, a spekuláns tőke korlátlan uralmáról, valamint a multik szerepéről nemzeti erőterekben. Világbank kontra nemzeti akarat. Hogy kapcsolódik ez a migránskérdéshez? Úgy, ahogy itt levezettem: Brüsszelből nézve Törökország kiváló NATO-fegyvertárs, a link görögök behúzva újra az adósságprésbe, a szerbek rövidesen a miénk lesznek, Orbánt meg móresre kéne tanítani, mert túl sok igazságot mond ki. Ezt persze árnyalja jó néhány országban a speciális belpolitikai helyzet, amelynek ugyanakkor a végkifejlete csaknem mindig ugyanaz: az ördögi magyar kormányfő aljas módon, gyűlöletkampányt hirdetve betartja nekünk Schengent. Betart nekünk. Persze, ha ő is úgy tenne, mint szerb vagy görög kollégája, akkor Európa árulója lenne. Sapka kérdése. Előző írásomban érintettem, hogy ez a válság kinek is jó. Az USÁ-nak, Kínának és Oroszországnak. Aki nem érti, hogy miért áll harcban egymással a négy világhatalom, az valószínűleg végighiányozta a történelemórákat. Küszöbön áll az egyezség az USA és az Unió között. „Anakronisztikus, hogy a 21. században az európaiak és az amerikaiak még mindig vámokat vetnek ki egymás termékeire. Ezeket a vámokat mihamarabb és maradéktalanul el kell törölnünk. Az Európai Bizottság a szabad kereskedelem elkötelezett híve, ám nem hajlandó feláldozni az európai normákat annak oltárán. Nem lehet alku tárgya az élelmiszer-biztonság és az egészségvédelem, a szociális gondoskodás és a személyes adatok védelme, sem pedig kontinensünk kulturális sokfélesége.” Ezek Juncker szavai. Miről is van szó? Az USA előállt azzal, hogy mindent le akar nyomni a torkunkon, mi pedig ellenállunk. Az USA a maga gazdasági erőfölényével ránk zúdíthatja a vegyi gyáraiban készített élelmiszereket, mezőgazdasági kemikáliákat és gyógyszereket. Mi még ellenállunk, erre húzták elő a pakliból alapos szervezettséggel, komoly tőke befektetésével, erős kommunikációs háttérrel ezt a migrációs adut. A számok mögé is kell nézni. Miért is veszélyes az EU-ra nézve ez a hatalmas képzetlen és főleg idegen (integrálhatatlan) áradat? Nagy-Britanniának komoly tapasztalatai vannak betelepülők befogadásában, alkalmazásában. Nemrég fejeződött be egy 17 évet felölelő kutatás. Azt vizsgálták, milyen eredménnyel járt ebben az időszakban az európai és az Európán kívüli migráció. Mérték a nyelvtanulás, a képzés és átképzés, a lakhatás, az egészségügyi és szociális költségeket, valamint a munkával teremtett értékeket. Az európai vendégmunkások 5 milliárd font nyereséget hoztak, a főleg muzulmán vallású Európán kívüliek pedig 110 milliárd font veszteséget. Konteó, tudom. És szólok szegény Imrének, hogy jöjjön vissza a napról. Vagy nem kellene inkább a tényekről beszélni?

Dlusztus Imre