Ugyanoda költözünk – mármint haza a Mennyországba?

Cikkünk frissítése óta eltelt 7 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Én beismerem, hogy nem élek még másért, csak azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy ahogy létezik a Mennyország úgy létezik a pokol is, és addig amíg még az életem Isten valós szeretetét képes visszatükrözni, addig kívánok itt maradni, hogy valamiképp részem lehessem még ebben a csodálatos munkában. Legyünk kérem őszinték! Ha valóban létezik mindkét hely, akkor mégis melyikben kívánjuk tudni a szeretteinket?

Immáron két éve, hogy hazaköltözött a Mennyországba, és nekem lehet, hogy most jobban hiányzik mint valaha, és most nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe, mi lenne, ha még itt lenne. Most is emlékszem arra a pillanatra, több mint tíz éve amikor megismerkedtünk. Egy Istentisztelet után azt a „feladatot” kaptuk, – amit jobbára szeretetteljes tanácsként írnék le -, hogy mindaddig amíg nem találtunk magunknak egy hűséges imatársat, addig senki se hagyja el az íncsiklandozó vasárnapi ebéd reményében rohamléptekkel a termet. Nagyot ütött a szívemen ezt a kérés, tudtam, hogy kifejezetten Isten szeretné, ha feltápászkodnék a helyemről körbe tekintenék, és hagynám, hogy a Lélek megnyugtassa a tekintetemet valakin. Kedvem az nem volt hozzá, szerettem volna inkognitóban átkúszni a padlószőnyeg alatt a kijáratig, de több mint reménytelennek tűnt az elképzelés. Némileg nyirkos tenyérrel megfogtam a karfát, és hagytam, hogy Isten erőt vegyen rajtam. Már elkezdődött az istentisztelet utáni halk morajlás, némi nyüzsgés, a keresztény testvérek épp a napi tanításban elhangzottakat beszélték meg, rosszabb esetben napi pletykát cseréltek. Balra néztem a hátam mögé, és persze ki mást láthattam volna meg mint őt, akit Isten szeretett volna, hogy meglássak. Lassan, némileg bizonytalanul elindultam felé, majd odaérve elé, ennyit mondtam: „Szia, Ági! Lennél az imatársam?”. Ő elnézően elmosolyodva rám nézett, majd ennyit mondott: „Szia, én Évi vagyok, és leszek az imatársad.”

Hát így kezdődött, és hogy milyen csodálatos módon folytatódott? Valóban imatársak lettünk és végül nagyon jó barátok, megosztottuk a nehézségeket, ha tehettük kinevettük a nyomorunkat, és dicsértük az Urat a jóért, és kerestük a dicséretét a borzalmakban is. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, és igen, egy lánglelkű asszony volt, aki nemcsak a sikereiben, de a bukásaiban is éppúgy Istenre mutató életet élt, és példaértékű szeretettel kereste maga körül a szegényeket, az elveszetteket, a számkivetetteket. Azután tíz év után, egy augusztusi napon, két évvel ezelőtt, hazaköltözött a Mennyországba. Vajon azt mondanom kell, hogy az amiért értem könyörgött halála után meghallgattatást nyert? Vajon azt mondanom kell, hogy amiért érte könyörögtem az mára részben elvégeztetett?

Vannak emberek, akik miatt én már nem tudok nem minden nap gondolni a Mennyországra, most már képtelen vagyok rá. Beismerem, hogy várom, hogy újra láthassam őket, akiket annyira szerettem, és rögvest utána már eszembe is jut, hogy igazából az ő jelenlétüknél, mennyivel jelentősebb lesz a Mennyei Király jelenléte, és igen, itt ezen a ponton egy természetfeletti béke nyugszik meg a szívemen miattuk is. Nekik már minden könny és minden fájdalom véglegesen eltöröltetett, nekünk meg a feladatunk, hogy a végsőkig kitartsunk, megharcoljuk a hit nemes harcát. Elárulhatom, hogy azt nem is „mi” harcoljuk? Jézus a kereszten bevégezte amit nekünk már nem kell megtennünk, mert az számunkra lehetetlen lenne. Ezért Ők, akik a Benne való hitben tértek végső nyugalomra, róluk valóban elmondható, az iménti közhelyszerű kifejezés: a végső nyugalom helyén tartózkodnak. Én beismerem, hogy nem élek még másért, csak azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy ahogy létezik a Mennyország úgy létezik a pokol is, és addig amíg még az életem Isten valós szeretetét képes visszatükrözni, addig kívánok itt maradni, hogy valamiképp részem lehessem még ebben a csodálatos munkában. Legyünk kérem őszinték! Ha valóban létezik mindkét hely, akkor mégis melyikben kívánjuk tudni a szeretteinket? Mese habbal, az lenne? Akkor nem érezhető, hogy milyen nagy átverés az élet? Ki hozott ide be bármit és ki visz innen el bármit? Ha csak ennyi, néhány őrületes rohamléptékben elrohanó évről beszélünk, ami mindenki számára idővel egyre gyorsabban telik a saját személyes életében, akkor senkit se akadályozzon meg annak a logikus átgondolása, hogy mégis mi végre szenved, küszködik, és olykor lel örömöt itt az ember? Ha sikerül ebből a komor gondolatból felébredni – nekem sikerült, pedig tizenöt évvel ezelőtt éppen eleget üldözött -, akkor azt kívánom, hogy mindenki arra ébredjen még itt a Földön, hogy létezik Isten, és aki hitét Krisztusba helyezi, annak mit hogy örök élete van, a legőrületesebb kalandban lehet része, amiben már nem kell többé félni egyetlen holnaptól sem.

Kedves Olvasók! Nagyon sok szeretettel osztottam meg ez alkalommal is a gondolataimat, részben az életemet, mindezt kizárólag annak reményében teszem, hogy mi egy nap találkozni fogunk az említett országban, ott ahol Napra sincs szükség, mert Isten örök dicsősége ragyogja be.

Előző sztori

SZIN-line - Edda-koncerttel startolt a fesztivál + FOTÓK

Következő sztori

Orosz és dél-koreai táncosok a szabadkai Interetno Fesztiválon

Legutóbbi hasonló cikkek