Az egyetértésben hisz Baradnay professzor, Szeged új díszpolgára

Magyarországnak nem rosszabbak az orvoselvándorlási statisztikái, mint más egykori szocialista országokéi, azt pedig nem tudjuk, hányan térnek később haza - véli Baradnay Gyula sebészprofesszor. Életpályája koronájának tartja a Szeged városi díszpolgárságot.

– Miskolcon született, de egyetemista korától Szegedhez kötődik.

– Már 16-17 éves koromban eldőlt, hogy orvos szeretnék lenni. Most lesz 63. éve, hogy a szegedi egyetemre felvételiztem. A városban, sőt a környéken sem volt egyetlen rokonom sem, hiszen Észak-Magyarországról származtam. Egyszál magamban jöttem ide. 1956-ban végeztem az orvosi egyetemen. Az elméleti intézetbe kértem felvételemet, első munkahelyem a Kórbonctani, Kórszövettani Intézet volt.

– 1960-tól jött a Sebészeti Klinika, rögtön felvették?

– Igen, „kapásból” felvett

Petri Gábor

professzor úr, aki akkor az egyetem rektora is volt, sőt egy kis szövettani labortóriumot is berendezett számomra, de én alapvetően onnantól kezdve klinikusként dolgoztam, osztályom volt, viziteltem, persze kis beosztott gyakornokként. Olyan orvoshiány volt már akkor is, hogy idősebb kollégákból nem volt elég.

Izgalmak és grádusok

– Ilyen értelemben sima volt az út?

– Azért ki kellett állni az izgalmakat. Ilyen grádus például, mikor engedik az embert önállóan operálni – az idősebb kolléga már nem vezeti a kezét. Ebben megizzad az ember, a felelősség keserves és kemény dolog. Manapság egyébként sokan úgy gondolják, hogy összeköttetések, politikai kapcsolatok, protektorok nélkül semmit nem lehet elérni. Az én életem ennek pontosan az ellenkezőjét mutatja. Engem soha senki nem protezsált, amit elértem, a sors segítségével értem el.

– A szakmai fejlődés feltételei azért adottak voltak?

– A hetvenes évek közepére a klinikánk az emlőrákból és különösképpen a vastagbélbetegségek sebészetéből az országban az egyik, ha nem a legnagyobb anyaggal rendelkezett. Nagy gyakorlatot tudtunk szerezni. Az országos kongresszusokon, sőt külföldön is sikerrel mutattuk be munkáinkat. Petri professzor klinikája pedig egészen ritka unikum volt, abban az épületben volt, ami ma is Sebészeti Klinikaként működik. Ezt 80 betegágyra tervezték a húszas években, de a mi időnkben általános 160-170 ágy volt benne. Ezenkívül a vérellátó-szolgálat, kutatóhelyek, laboratóriumok tömkelege kapott ott helyet, nem is szólva a kísérletes sebészeti intézetről, illetve 1960-tól a mellkassebészetről.

Szegedi unikum

– Helytakarékos megoldás lehetett.

– A zsúfoltságnak volt előnye is. Kis Mayo-klinikának is hívták a szegedi Sebészeti Klinikát, a világhírű amerikai szuperintézmény után, mert minden három kórterem után egy másik osztály működött: sebészet, urológia, érsebészet, szívsebészet, transzplantáció, mellkasosztály. Egy gyakornok a sebészi szakvizsga előtt néhány hetet-hónapot itt körbejárva minden szakmából szerezhetett valamilyen gyakorlatot. Ezt akkor sehol máshol Magyarországon nem lehetett így megtenni.

– Végül ön az általános sebészetnél maradt, elsősorban a hasisebészetnél, szakterülete a klinikai onkológia, az emlődaganatok, vastagbélbetegségek, -daganatok sebészete, proktológia. Hogyan került a városi (mai II-es) kórházba?

– Miután a Sebészeti Klinikának egy évig megbízott igazgatója voltam, meghívást kaptam az akkori városi tanácsi kórháztól egy 64 ágyas sebészeti osztály élére. Az osztály szépen működött, óriási beteganyaggal, és tanszéki funkciót is viselt, mert a sebészeti propedeutika elméleti és gyakorlati oktatását bízták rám. Jól ment, nem voltak bajok, soha nem volt semmiféle etikai, bírósági ügyem. Életem szép és kedves korszaka volt.

Mindenki gépekben gondolkodik

– Mondják, óriási fejlődésen ment keresztül a sebészet az elmúlt évtizedekben.

– Ez igaz, ugyanakkor az alaptételek rengeteg területen változatlanok maradtak. Mondok egy példát, a különböző modern diagnosztikai módszerek sokba kerülnek, pedig gyakran egy egyszerű, ingyenes, 150 éve kitalált fizikai módszerrel is meg lehet állapítani, mi a baja a betegnek. Ma már mindenki a gépekben gondolkodik, mind a diagnosztika, mind a terápia terén. Persze ezeket senki sem akarja lebecsülni, de Magyarország most is egy nagyon szegény ország, az egészségügy nem áll kitüntetett helyen egyik kormány programjában sem.

– Mik voltak a fontosabb vívmányok?

– Ma már vannak sebészi varrógépek – amelyek természetesen nem hasonlítanak a Singer-varrógépekhez –, ezek a bél-, vagy akár a mellkassebészetben is óriási fejlődést jelentettek. A gyomorvarrógép minden kétséget kizáróan magyar találmány volt. Röntgen helyett teljesen veszélytelen ultrahang-technikák terjedtek el, az endoszkópos sebészet pedig igazi forradalomnak számított a kilencvenes évek legelején, hiszen segítségével a has- vagy a mellüreg széles megnyitása nélkül is rengeteg műtétet el tudunk végezni. Hasznát vesszük a daganatsebészetben is, vagy az évi 16-20 ezer műtétet számláló epekőproblémáknál is (melyekben többek között a magyar koszt is közrejátszik). Utóbbiak 80-90 százalékát három-négy hasfali lyukon keresztül végezzük. Ez ma már teljesen elterjedt, de Magyarországon az első két intézet egyike volt a szegedi városi kórház, amely 1990-91-ben vezette be ezt a gyakorlatot ajándékba kapott műszerparkkal. Az urológiai műtétek 50-60 százalékát már szintén nem a régi, nyitott technikával végzik. Ezenkívül itt kopogtat a kertek alatt a robotsebészet, mely révén az orvos robotkarokkal tud műteni – ezek ma még nem elterjedtek, sok millió eurós összegekbe kerülnek.

– Mit gondol a technika ugrásszerű fejlődéséről?

– Öreg sebészként azt tudom mondani, hogy a technokrácia kezd eluralkodni az orvostudományban. A cégeknek első számú érdeke az értékesítés – ez természetes, hatalmas mennyiségű mérnöki kutatómunka áll a gépek mögött. A gépek beválását a gyakorlat igazolja majd, az eredmények eddig pozitívak, jóllehet adott esetben 5-10 év is kell, hiszen nagy beteganyagot kell összehasonlítani: a kézzel operált, nyitott és a géppel operált, zárt műtétek csoportját. Azt viszont soha nem szabad elfelejteni, legyen szó korai diagnosztikáról, vagy bármi másról: Magyarország nem Amerika.

– Milyen értelemben?

– Nem az a dolgunk, hogy az első számú példaképnek Amerikát tekintsük, mert a beteganyag tökéletesen más, félrevezető összehasonlítani. Ott a szűrővizsgálatok viszonylag jól mennek, például a bélsebészetben egy mandula, vagy babszem méretű rákot már operálnak. Nálunk akkor kerül sor műtétre, ha már ökölnyi nagyságú, és elzárta a belet. Azt kellene kutatnunk, nálunk pontosan mi a helyzet, például a szűrés területén. A nők ebben lelkiismeretesebbek a férfiaknál, utóbbiak félnek az orvostól, a nők bátrabbak. De még így is, hiába van ingyen az emlőrákszűrés, a veszélyeztetett korcsoportban levő nőknek csak 40-45 százaléka veszi igénybe. Egy emlőrákos nőt végérvényesen meg lehet gyógyítani a korai stádiumban, de akármit csinálunk, elveszítjük, ha késői stádiumban jön kezelésre – ez teljesen nyilvánvaló.

Kalandvágy vagy szakmaszeretet

– Állandó beszédtéma az orvosok elvándorlása, ön hogyan látja, fenyeget az orvoshiány?

– A legfrissebb adatok szerint nem igaz, hogy a magyar orvosok nagyobb tömegben vándorolnak el hazájukból, mint a régi szocialista országokból. Középmezőnyben, vagy inkább az alsó harmadban vagyunk. Arról pedig jóformán nincs statisztikánk, hogy ezek az orvosok milyen arányban térnek később haza – mert ezt akár hasznos tanulmányútnak is lehet tekinteni. Az világos, hogy a külföldi fizetésekkel a magyar helyzet nem tud versenyezni, 3-5-ször akkora havi jövedelemért dolgoznak kint, mint itthon, és nem agyonfeszített munkatempóban. Ahogy mondani szokták viccesen, aki kitart, az vagy kalandvágyból, vagy hivatásszeretetből marad itthon, az viszont biztos, hogy utóbbi nélkül igazi orvos nincs. Ha valaki ezt csak pénzért csinálja, akkor inkább hagyja abba.

– Több országos elismerésben részesült, hogyan fogadta a díszpolgári címet?

– Nagy megtiszteltetés volt a Balassa János-emlékérem a Magyar Sebésztársaság vezetőségétől – 1905 óta összen kevesebb, mint száz sebésznek adatott meg, szintén jól esett a Szegedért Emlékérem vagy a Szeged Kórház Életműdíja. A szegedi díszpolgárság pedig életem koronája – mind szakmai, mind emberi, morális értelemben. Úgy értékelem, hogy Szeged lakosságától, a „szögedi nemzettől” kaptam az általuk választott képviselő-testületen keresztül. Fontosnak érzem, hogy egyhangú választással. Ez nem csak óriási megtiszteltetés számomra, hanem olyan következtetést is hordoz, hogy akárhogy is alakul a sorsunk, a történelmünk, a jövőnk, egy ilyen kicsi ország csak egyetértéssel tud előbbre jutni. Szeretném, ha egyre több ilyen döntés lenne…