S akkor – a nehéz körülmények ellenére – az előállt helyzetben megkezdődött a mentés, a viharban rekedtek kiszabadítása. A sztrádák mentén a falvakban kinyitották az iskolákat, a művelődési házakat és a sportcsarnokokat, egy helyen még a szupermarketet is, csakhogy legyen melegedő, tea, legalább egy-egy szelet zsíros kenyér a bajba jutottaknak.
Most az egyszer tényleg nem mondhatjuk, hogy váratlanul szakadt ránk az „égi áldás”: egy héttel korábban már figyelmeztettek bennünket az időjósok a várható hidegfrontra és a havazásra, amely lassan közeledett felénk Európa nyugati országaiból. Láthattuk/hallhattuk, hogy Franciaországban, Németországban, Svájcban, majd Ausztriában is milyen káoszt okozott, mind a közlekedésben, mind pedig az ellátásban. Beleértve az élelmiszer- és a energiaellátást is. Láttuk az elzárt településeket, a leszakadt villanyvezetékeket, a behavazott, jeges autósztrádákat. Tudtuk, mondták, hogy mindez előfordulhat a mi vidékeinken is, elsősorban a Dunántúlon és a keleti megyékben.
Azután be is következett a természeti csapás. Egyik pillanatról a másikra. A szörnyű hóviharban, amelyet időnként és helyenként 90-100 kilométeres orkán erejű szél kísért előbb csaknem ötven gépkocsi szaladt egymásba, majd olyan hóakadályok keletkeztek, amelyek lehetetlenné tették a gépjárművek további közlekedését. Csaknem 4 ezer gépkocsi, 2700 teherautó és mintegy 14 ezer ember került a hó fogságába. Sötét éjjel, településektől távol, eleinte minden segítség nélkül. S ez a legborzasztóbb állapot, amelyet az ember megélhet, amikor úgy érzi nincs kapaszkodó, nem támogatja senki, kilátástalan a helyzete. Hála a modern kor vívmányainak, a maroktelefonnak, a hozzátartozók és a hatóságok is hírt kaphattak a bajbajutottakról.
S akkor – a nehéz körülmények ellenére – az előállt helyzetben megkezdődött a mentés, a viharban rekedtek kiszabadítása. A sztrádák mentén a falvakban kinyitották az iskolákat, a művelődési házakat és a sportcsarnokokat, egy helyen még a szupermarketet is, csakhogy legyen melegedő, tea, legalább egy-egy szelet zsíros kenyér a bajba jutottaknak. S ebben nemcsak a katasztrófavédelem vette ki a részét, hanem nagyon sokszor a helybéli polgárok, akik élelmet, meleg ruhát, gyakran szállást is felajánlottak a szerencsétlen helyzetbe került utasoknak. Micsoda heroikus magatartásról olvashattunk ezekben az órákban, láthattuk a behavazott és elzárt településeket, amint az ottaniak saját erőgépeikkel igyekeztek utat törni a hó fogságába került emberekig, hogy biztonságos helyre szállíthassák őket. De az egész szituációban talán az volt az egyik legemberibb cselekedet, amit a vasutasok tettek meg egy szülés előtt álló nő megmentéséért: mozdonnyal vitték be faluról a városba, ahol a mentő várta és a kórházban egészséges fiúgyermeknek adott életet! Olyan példa ez, amely talán felébreszti a letargiába süllyedt népben a reményt: szorult helyzetben is meg tudunk még tenni mindent egymásért, embertársainkért, a születendő gyermekéletért!
Nemzeti ünnepünk most ezzel telt: vártuk a híreket, aggódtunk, imádkoztunk a bajbajutottakért, a rendőrség, a Vöröskereszt, a tűzoltóság, a honvédség, az orvostársadalom, a karitatív szervezetek aktivistáiért, a villanyszerelőkért, hogy minél előbb mentsék ki a szerencsétlen embereket a hó fogságából, illetve biztosítsák az áramot a sok ezer háztartásban, falvakban, sokáig elzárt településeken. S ők tették a dolgukat. Ki 12, ki 24 órát vagy annál is többet dolgozott, majd néhány óra pihenés után ment vissza segíteni. Ország szerte összesen mintegy 30 ezren vettek részt a hóvihar kezdetétől a mentési munkálatokban. Közöttük sok volt az önkéntes, aki pusztán azért állt be a segítők közé, mert kötelességének érezte embertárásának a segítését. Nem kér érte sem kitüntetést, sem vállveregetést, sem köszönetet. Meg nem is panaszkodik.
Bezzeg, jó magyar szokásunkhoz híven, alig kezdődött el a mentés, ahol csak lehetett, előbb a politikusok, azután az őket kiszolgáló médiai is megkezdte a fanyalgást, a „nem így kellett volna” kifogások megjelentetését, majd a nemtelen támadások sorozatát. A politikai ellenzék már a Nemzeti ünnepen közzétette „kiáltványát”, miszerint szervezetlenül, felelőtlenül mennek a dolgok, a katasztrófavédelem vezetése alkalmatlan, távoznia kell (erre mondotta a Parlament egyik szakavatott kritikusa, Torgyán József: Mondjon le!), alkalmasint össze kell hívni egy parlamenti ad hoc bizottságot a dolgok ilyetén való alakulásának megvizsgálására! Hogy ez mire vonatkozik, a hóesés, a szélvihar nyugatról való „begyűrűzésére” vagy az emberi mulasztásra, az nem derül ki a szerintem felettébb rosszul időzített és a helyzettel alkalmasint tisztában sem lévő képviselő urak, hölgyek megnyilvánulásaiból. Mindenesetre az ilyen epeömléssel a politikai pontszerzés érdekében lehet próbálkozni. Arra viszont senki sem vállalkozott a fanyalgók és bírálók táborából, hogy csizmát, kesztyűt húzzon és beálljon a sorba havat lapátolni, vagy legalább teát főzni az elcsigázott embereknek. Esetleg egy-egy vastag plédet vinni a bajbajutottaknak, azon a napon, amikor ők is a nemzet egységéről szavalnak, arról, hogy fogjuk meg egymás kezét ezért az országért. Azt nem. (Teátrális fellépéseiről ismert volt miniszterelnökünk legalább 2, azaz: két, pokrócot felajánlott anno a dél-ázsiai cunami áldozatainak. Természetesen egy gondosan megszervezett sajtótájékoztató keretében…)
Hála Istennek, túl vagyunk a nehezén, a természeti csapás rengeteg kárt okozott az országnak, de sikerült az emberek életét megmenteni és a javakat is biztonságban tudni. Sokáig emlékezünk majd erre a márciusi (csöppet sem ünnepi) eseményre. Kiváltképpen azok, akik valamilyen módon részesei voltak a katasztrófa-helyzetnek. Hogy mi a tanulsága ennek az esetnek? Mindenképpen az, hogy jóval kisebb probléma lehetett volna ebből a kora tavaszi havazásból, ha csak egy kicsit jobban odafigyelünk az egy nappal korábban kiadott riasztásra, miszerint senkinek sem ajánlották a nyugati országrészben az útnak indulást, mert várható volt az ítéletidő és annak belátható következményei is!
Igen, a sokat hangoztatott „emberi tényező”. Ezt sem szabad elfelejteni, amikor elmarasztaljuk azokat, akik emberfeletti erőfeszítéseket tettek a helyzet rendezéséért.
