Vélemény

Vélemény: Epeömlés hóviharban, ünnepen

Vélemény: Epeömlés hóviharban, ünnepen

2013. március 17., vasárnap
Vélemény: Epeömlés hóviharban, ünnepen

S akkor - a nehéz körülmények ellenére - az előállt helyzetben megkezdődött a mentés, a viharban rekedtek kiszabadítása. A sztrádák mentén a falvakban kinyitották az iskolákat, a művelődési házakat és a sportcsarnokokat, egy helyen még a szupermarketet is, csakhogy legyen melegedő, tea, legalább egy-egy szelet zsíros kenyér a bajba jutottaknak.

Most az egyszer tényleg nem mondhatjuk, hogy váratlanul szakadt ránk az „égi áldás”: egy héttel korábban már figyelmeztettek bennünket az időjósok a várható hidegfrontra és a havazásra, amely lassan közeledett felénk Európa nyugati országaiból. Láthattuk/hallhattuk, hogy Franciaországban, Németországban, Svájcban, majd Ausztriában is milyen káoszt okozott, mind a közlekedésben, mind pedig az ellátásban. Beleértve az élelmiszer- és a energiaellátást is. Láttuk az elzárt településeket, a leszakadt villanyvezetékeket, a behavazott, jeges autósztrádákat. Tudtuk, mondták, hogy mindez előfordulhat a mi vidékeinken is, elsősorban a Dunántúlon és a keleti megyékben. Azután be is következett a természeti csapás. Egyik pillanatról a másikra. A szörnyű hóviharban, amelyet időnként és helyenként 90-100 kilométeres orkán erejű szél kísért előbb csaknem ötven gépkocsi szaladt egymásba, majd olyan hóakadályok keletkeztek, amelyek lehetetlenné tették a gépjárművek további közlekedését. Csaknem 4 ezer gépkocsi, 2700 teherautó és mintegy 14 ezer ember került a hó fogságába. Sötét éjjel, településektől távol, eleinte minden segítség nélkül. S ez a legborzasztóbb állapot, amelyet az ember megélhet, amikor úgy érzi nincs kapaszkodó, nem támogatja senki, kilátástalan a helyzete. Hála a modern kor vívmányainak, a maroktelefonnak, a hozzátartozók és a hatóságok is hírt kaphattak a bajbajutottakról. S akkor - a nehéz körülmények ellenére - az előállt helyzetben megkezdődött a mentés, a viharban rekedtek kiszabadítása. A sztrádák mentén a falvakban kinyitották az iskolákat, a művelődési házakat és a sportcsarnokokat, egy helyen még a szupermarketet is, csakhogy legyen melegedő, tea, legalább egy-egy szelet zsíros kenyér a bajba jutottaknak. S ebben nemcsak a katasztrófavédelem vette ki a részét, hanem nagyon sokszor a helybéli polgárok, akik élelmet, meleg ruhát, gyakran szállást is felajánlottak a szerencsétlen helyzetbe került utasoknak. Micsoda heroikus magatartásról olvashattunk ezekben az órákban, láthattuk a behavazott és elzárt településeket, amint az ottaniak saját erőgépeikkel igyekeztek utat törni a hó fogságába került emberekig, hogy biztonságos helyre szállíthassák őket. De az egész szituációban talán az volt az egyik legemberibb cselekedet, amit a vasutasok tettek meg egy szülés előtt álló nő megmentéséért: mozdonnyal vitték be faluról a városba, ahol a mentő várta és a kórházban egészséges fiúgyermeknek adott életet! Olyan példa ez, amely talán felébreszti a letargiába süllyedt népben a reményt: szorult helyzetben is meg tudunk még tenni mindent egymásért, embertársainkért, a születendő gyermekéletért! Nemzeti ünnepünk most ezzel telt: vártuk a híreket, aggódtunk, imádkoztunk a bajbajutottakért, a rendőrség, a Vöröskereszt, a tűzoltóság, a honvédség, az orvostársadalom, a karitatív szervezetek aktivistáiért, a villanyszerelőkért, hogy minél előbb mentsék ki a szerencsétlen embereket a hó fogságából, illetve biztosítsák az áramot a sok ezer háztartásban, falvakban, sokáig elzárt településeken. S ők tették a dolgukat. Ki 12, ki 24 órát vagy annál is többet dolgozott, majd néhány óra pihenés után ment vissza segíteni. Ország szerte összesen mintegy 30 ezren vettek részt a hóvihar kezdetétől a mentési munkálatokban. Közöttük sok volt az önkéntes, aki pusztán azért állt be a segítők közé, mert kötelességének érezte embertárásának a segítését. Nem kér érte sem kitüntetést, sem vállveregetést, sem köszönetet. Meg nem is panaszkodik. Bezzeg, jó magyar szokásunkhoz híven, alig kezdődött el a mentés, ahol csak lehetett, előbb a politikusok, azután az őket kiszolgáló médiai is megkezdte a fanyalgást, a „nem így kellett volna” kifogások megjelentetését, majd a nemtelen támadások sorozatát. A politikai ellenzék már a Nemzeti ünnepen közzétette „kiáltványát”, miszerint szervezetlenül, felelőtlenül mennek a dolgok, a katasztrófavédelem vezetése alkalmatlan, távoznia kell (erre mondotta a Parlament egyik szakavatott kritikusa, Torgyán József: Mondjon le!), alkalmasint össze kell hívni egy parlamenti ad hoc bizottságot a dolgok ilyetén való alakulásának megvizsgálására! Hogy ez mire vonatkozik, a hóesés, a szélvihar nyugatról való „begyűrűzésére” vagy az emberi mulasztásra, az nem derül ki a szerintem felettébb rosszul időzített és a helyzettel alkalmasint tisztában sem lévő képviselő urak, hölgyek megnyilvánulásaiból. Mindenesetre az ilyen epeömléssel a politikai pontszerzés érdekében lehet próbálkozni. Arra viszont senki sem vállalkozott a fanyalgók és bírálók táborából, hogy csizmát, kesztyűt húzzon és beálljon a sorba havat lapátolni, vagy legalább teát főzni az elcsigázott embereknek. Esetleg egy-egy vastag plédet vinni a bajbajutottaknak, azon a napon, amikor ők is a nemzet egységéről szavalnak, arról, hogy fogjuk meg egymás kezét ezért az országért. Azt nem. (Teátrális fellépéseiről ismert volt miniszterelnökünk legalább 2, azaz: két, pokrócot felajánlott anno a dél-ázsiai cunami áldozatainak. Természetesen egy gondosan megszervezett sajtótájékoztató keretében…) Hála Istennek, túl vagyunk a nehezén, a természeti csapás rengeteg kárt okozott az országnak, de sikerült az emberek életét megmenteni és a javakat is biztonságban tudni. Sokáig emlékezünk majd erre a márciusi (csöppet sem ünnepi) eseményre. Kiváltképpen azok, akik valamilyen módon részesei voltak a katasztrófa-helyzetnek. Hogy mi a tanulsága ennek az esetnek? Mindenképpen az, hogy jóval kisebb probléma lehetett volna ebből a kora tavaszi havazásból, ha csak egy kicsit jobban odafigyelünk az egy nappal korábban kiadott riasztásra, miszerint senkinek sem ajánlották a nyugati országrészben az útnak indulást, mert várható volt az ítéletidő és annak belátható következményei is! Igen, a sokat hangoztatott „emberi tényező”. Ezt sem szabad elfelejteni, amikor elmarasztaljuk azokat, akik emberfeletti erőfeszítéseket tettek a helyzet rendezéséért.

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.