Vélemény: Jobb ma egy Balaton…

Látszatra tehát nincs vész, a Balatont visszahódították maguknak a magyar családok, a probléma „családon belül” marad! Jobb is így nem vészmadárkodni a szezon közepén, hiszen talán épp most tűnik úgy, hogy kiheverni látszunk a 2003-as sokk hatásait, gondolhatjuk, pedig csupán a válság kényszerítette térdre a hazánkfiát, hogy ilyen nagy számban választja ismét a magyart más tengerek helyett.

Közel tíz éve volt hasonló a helyzet egy forró nyarat követően: a Balaton akkor is kiszáradni készült, legalább is minden jel arra utalt, hogy a magyar tenger az

Aral-tó sorsára juthat

, ha nem történik valami érdemleges a tekintetben, ahogy a Balatonról és környezetéről gondolkodunk. A tó akkori „majdnem kiszáradásának” komoly, évekig – ha nem máig – ható következményi voltak. A hazai és az európai média egyfajta negatív szenzációként tálalta a szomorú képsorokat az iszapos tócsává, dagonyává vált déli parton, a korábbi mederben a nyílt víz felé az iszapban cuppogva eljutni kívánó késő nyári fürdőzőkről. Akkor a Balaton egyszerűen fogalmazva – szó szerint – felszívódott, az északi parton is szárazra kerültek a vízbe vezető lépcsők. Az ezt követő években – minden tekintetben – mint partra vetett hal vergődött a Balaton, a vendégek elmaradoztak, a belföldiek is csak idén tértek vissza igazán a gazdasági válságnak hála. Most, a nyár derekán még nem látszik annyira vészesnek a helyzet, úgy tűnik, csupán többet kell gyalogolni – mint korábban – a vízig. A „minden rosszban van valami jó” elvén a marketingesek hamar meg is találták, hogyan kovácsolhatnak erényt a hátrányból: azonnal hangsúlyozni kezdték, hogy lám a déli part a kisgyerekes családok ideális – és biztonságos – terepévé (pancsolójává) vált. „Kicsit többet kell gyalogolni az árnyat adó fáktól a vízig, de megéri!” – lehetne a balatoni fürdőzésre kiadott idei jelmondat. Tény, hogy a június eleji 80 centiméteres átlagos vízszint egy hónap alatt majd tíz centit esett, s mivel – a fürdőzők szempontjából ideális – száraz, forró nyár elé nézünk, várhatóan a vénasszonyok nyarát fél méteres, mélyen 70 centiméteres minimális szabályozási szint alatti vízszinttel köszöntjük. Még jó, hogy a Kékszalag és a Balaton-átúszás nem későbbre esik, bár a vitorlások így is könnyen (zátonyra) homokpadra futhatnak! Látszatra tehát nincs vész, a Balatont visszahódították maguknak a magyar családok, a probléma „családon belül” marad! Jobb is így nem vészmadárkodni a szezon közepén, hiszen talán épp most tűnik úgy, hogy kiheverni látszunk a 2003-as sokk hatásait, gondolhatjuk, pedig csupán a válság kényszerítette térdre a hazánkfiát, hogy ilyen nagy számban választja ismét a magyart más tengerek helyett. Kétségtelen, a Balaton még mindig vonzó célpont lehet kül- és belföldi vendégnek egyaránt, hiszen a balatonozás nem feltétlenül a nyaralásról és a strandolásról kell hogy szóljon, egyre inkább előtérbe kerülnek más aspektusok: nyomokban például még a gasztronómiai megfontolások is tetten érhetők, ami kétségtelenül jó jel. A tömegek visszatérésével nem kell ama pavlovi reflexszel a gagyi és a bóvli irányába (vissza) elmozdulni! Persze a kérdés másodlagos, ha a Balaton jövőjét nem csupán a turizmus milyensége szempontjából vizsgáljuk, bár kétségtelen: e tekintetben, a maga nemében az ország egyik legbiztosabb jövedelemtermelő forrása. Az éves turisztikai bevétel közel egyharmadát jelenti. „El kéne dönteni végre, hogy halastónak, turisztikai látványosságnak, természetvédelmi területnek vagy épp nagy hajóforgalmú közlekedési csatornának akarjuk használni a tavat, és ha ez megvan, akkor ehhez tartani magunkat” –

fogalmaz a szakember.

De vannak itt – sorjáznak – egyéb, nem mellékes, megválaszolatlan, lényegi kérdések is szép számmal, melyekre elsősorban a helyiek, másodsorban az itt ingatlannal rendelkezők, nem utolsósorban a szélesebben vett régióban élők várnak választ! Csak azért hozakodok ezzel itt elő, mert a Balaton jövőjét meghatározó vízügyi döntések (illetve ezek halogatása) a szakemberek szerint is csak az esetben születhetnek meg időben (ha egyáltalán), amennyiben „a Balaton-parti települések, a Balaton vízgyűjtőjének önkormányzatai, a különböző érdekcsoportok sokasága helyett egy kézben összpontosulna a Balaton feletti irányítás”. Erre azonban (a Tanácsköztársaságnak nevezett rövid intermezzón kívül) nem volt példa a Balaton-szabályozás kezdete, vagyis 1863 óta. A Balatonon – változó mértékben – de mindig is három megye osztozott. Ezek hivatalai a központi szervekkel és egymással sem értettek, értenek szót a mai napig, ennek következményeit pedig az itt élők és az itt vállalkozók látják. Nem is értem: hogyan lehet, hogy csupán a Tanácsköztársaság idején merült fel, és vált valóra egy önálló Balaton megye, (közigazgatási szerv) kialakításának igénye. Ennyire radikális lépés lenne egy jól adózó, egy megújuló módon fejlődőképes, befektetőket vonzó régió leválasztása Somogyról, Veszprémről és Zaláról?(A megyék épp most veszítik el jelentőségüket, de egy önálló fejlesztési régió könnyűszerrel kialakítható!) Mert lássuk be, az önkormányzatiságnak is ellent mondana, ha a szükséges – egy helyről érkező – döntések Budapestről jönnének, még ha sokan tekintenek úgy némi malíciával a Balatonra, mint a fővárosiak gyarmatára! Persze hogy egy ilyen döntés sok érdeket sértene, de mindenképp kevesebbet, mint ha minden marad a régiben, marad a döntésképtelenség, aminek következtében a Balaton évtizedeken belül valóban elmocsarasodhat, lévén a befolyó vizekből egyre kevesebb jut a tóba. Most ott tartunk, mint 2003 őszén; akkor a kezdeti pánikra válságterv igények születtek, végül a Balaton-parton elkonferenciázgatott a szakma, és abban maradtak a döntéshozókkal egyetemben, hogy aggodalomra semmi ok, a történelem folyamán volt már ilyen helyzet – tanúk rá a tanúhegyek –, majd a természet megoldja maga a problémát, ne szóljunk mi bele ebbe a dologba. És lám, most megint konferenciázik a szakma a Balaton-parton, és ugyanezt mantrázza! Majd a természet… Nem tenni semmit mindenképp nagyobb bűn, mint vállalni a felelősséget. S ha ennyi területet érint a kérdés, hát teremtsük meg az egységes, helyben hozott döntéshozatal lehetőségét. Mert jobb ma egy Balaton, mint holnap egy mocsár. Arról nem is beszélve, hogy ideális esetben akár paradicsomi állapotok is teremthetőek Európa egyik legnagyobb édesvízbázisán.