A segítés lehetősége minden nap ott van előttünk

A minimális beavatkozás (minimálisan invazív) sebészeti módszer sokban megkönnyíti a betegek felépülését – a módszer egyik specialistájával, a Szeged napján Pro Urbe díjjal kitüntetett Lázár György sebészprofesszorral, a szegedi Sebészeti Klinika igazgatójával beszélgettünk.

– Ha már Pro Urbe díj, mit jelent önnek ebből az „urbis”, azaz Szeged városa?

– Tősgyökeres szegedi vagyok. Édesapám felmenői is itt éltek több száz évre visszamenőleg. Itt tanultam, itt végeztem iskoláimat, az orvosi egyetemet is. Az első munkahelyem a Sebészeti Klinika, melynek ide s tova lassan nyolc éve már a vezetője is vagyok. Meghatározó az ember gyerekkora. Édesapám orvoskutató, és korábban nagy atléta volt, vele jártam a legkülönbözőbb sportrendezvényekre, többek között a SZEOL-pályára. Imádom a Tiszát, mai napig is van egy kajakom, amivel próbálom a kondíciómat is tartani. Szeretem a színházat, a kulturális eseményeket.

Ha már orvos, akkor sebész

– A családban szinte mindenki orvos, nem volt nehéz hát a pályaválasztás, vagy mégis?

– A feleségem bőrgyógyász onkológus – évfolyamtársam volt –, testvérem fogorvos, édesapám orvoskutató, kórélettanász, anyukám biológus orvos, apai nagyapám, aki erdélyi származású, körzeti orvos volt egy Debrecen melletti kisközségben. Sajnos őt nem ismertem, még az első világháború előtt kezdte meg orvosi tanulmányait, majd Szegeden fejezte be az egyetemet a kolozsvári universitas átköltözése miatt. Indirekt módon kaptam motivációt az orvosi pályára, szüleim soha nem mondták, hogy legyek orvos. Ráadásul általános és középiskolában fizika-matematika szakos voltam, azt gondolták, hogy műszaki pályára megyek.

– Hogyhogy mégsem?

– Valahogy mégis megálmodtam a sebészetet. Furcsa módon, mikor elhatároztam, hogy gyakorló orvos leszek – szüleim kutatók, így nem tudtam, mit jelent igazán a praktizálás –, úgy döntöttem, hogy ha már orvos, akkor sebész. Pedig akkor még nem tudtam, miről szól ez a szakma. A szüleim persze elégedettek a döntésemmel. Egyébként most én is úgy vagyok, mint ők velem: Péter fiam negyedéves medikus, pedig soha nem bíztattam, sőt, én ugye jobban láttam ennek a szakmának a problémáit, és arra ösztönöztem, legyen valami más. Mégis emellett döntött.

Reszketés nélkül

– Kemény megpróbáltatást jelenthet más bajával, fájdalmával, szenvedésével nap mint nap szembesülni. Hogy lehet ezt feldolgozni, vagy együtt élni vele?

– Ahogy az ember elkezdi a szakmát, akkor derül ki, mennyire alkalmas erre. Maga a sebészeti beavatkozás egy összetett gyógyítási eljárás. Igyekszünk fájdalommentesen segíteni, altatást, fájdalomcsillapítást alkalmazunk, sokszor műtét után is. A sebésznek azonban tisztában kell lennie a felelősséggel. Ugyanakkor a reszkető kezű és a reszkető lelkű sebész nem jó szakember. Higgadtnak kell lenni, ami biztosan lelki alkat kérdése is, ugyanakkor egy tanulási folyamat.

– Manapság egyre többet és egyre több területen hallani a minél kisebb vágással járó sebészeti beavatkozásokról. Ez az új trend lesz a jövő sebészete?

– A sebészet nem csak operáció, gyógyítás, hanem egy szellemi tudományos tevékenység is. A sebészek mindig is innovatívak voltak, próbálták könnyebbé tenni a betegnek az operációt. Az elmúlt évtizedekben a sebészetet leginkább forradalmasító újítás valóban ez az úgynevezett minimálisan invazív technológia, ami pont a mi sebészeti életünkben következett be. Azon szerencsések közé tartozom, akik pont fiatal sebészként kezdtek el ezzel foglalkozni. Amikor a klinikára kerültem, egy nemzetközi projekt keretében egy évet Kölnben tölthettem

Hans Troidl

professzornál, aki ennek a területnek az egyik keresztapja volt. Mellette tanultam meg az alapokat, és abban a szerencsés helyzetben is voltam, hogy mi rendeztük az első európai minimálisan invazív sebészkongresszust 1993-ban.

Csökkenteni a traumát

– Mi történt az azóta eltelt húsz évben?

– A módszertan a tágabb értelemben vett sebészet minden ágában megjelent a nőgyógyászattól az urológián, mellkas- és idegsebészeten át a szívsebészetig. A sebészeti beavatkozások ugyanis valóban komolyan megviselik a beteget. Ez ellen például úgy tehetünk, hogy csökkentjük az úgynevezett behatolási traumát: nincs nagy vágás, a szövetek eredeti anatómiáját nem kell megbontani, és ez nagy mértékben meggyorsítja a gyógyulási folyamatot. A sebészeti innovációk jelentős része a vizualitás és a manipuláció megváltozását jelenti. Nem direkt módon operálunk, hanem egy monitort nézünk, amin keresztül használunk speciális eszközkészletet, és nem közvetlenül vágunk, hanem ezekkel az eszközökkel, a szöveteket pedig egy kamera segítségével találjuk meg.

– Nagy újításnak számított?

– A minimálisan invazív módszernek köszönhetően a beteg sok esetben már másnap, vagy még aznap fel tud kelni az ágyból. Ugyanakkor a sebészek kezdetben homokba dugták a fejüket, mint a struccok, mondván, hogy ez biztosan nem lesz jó. Majd sok-sok beteg eredménye igazolta: működik!

A robot keze nem remeg

– Talán elsőre nem is gondolnánk, de a transzplantáció területén is jól alkalmazható az eljárás.

– Így van. Foglalkozunk szervátültetéssel is, idén ünnepeljük az ötvenedik évfordulóját annak, hogy Szegeden – Magyarországon először – 1962-ben történt élődonoros vesetranszplantáció. Úgy indítottuk újra ezt a programot – melynek keretében főleg rokonok, barátok segíthetnek egymáson a szervek átadásával –, hogy az új módszer segítségével vesszük ki a vesét. Ez azért nagyon fontos, mert az embereket bátorítani: ha tudnak segíteni, tegyék meg! Az élet sok különleges titkot rejt, de a szeretet, és a másokon való segítés lehetősége minden nap ott van előttünk. Sokszor nem érzékelik azok a családok sem, akiknél ilyen beteg van, hogy tudnának rajta segíteni. Érdekes, mert Nyugaton ezeknek az élődonoros transzplantációknak az aránya sokkal magasabb. Ott nem is kérdés, hogy a családtagok segítenek, ha baj van. A minimálisan invazív sebészet lehetővé teszi, hogy a legkisebb kényelmetlenséggel essen át az operáción az önzetlen fél, aki saját egészségét kockáztatva segít a másikon. Azt szeretnénk, hogy úgy menjen haza, hogy ne érezze azt, hogy a későbbiek során bármiféle hátrányt szenved, ne látszódjon rajta, hogy műtéten esett át. Az esetek többségében ez azt jelenti, hogy a donor elalszik, felébred és mindegy megy tovább.

– Lehet még tovább menni a fejlődésben?

– Igen, újabb és újabb hajtásai vannak ennek a területnek, ezek között kell megemlíteni a robotsebészetet. Speciális robotokat állítunk be a műtét végrehajtására, amit viszont direkt a sebész irányít. Nem véletlen, hogy a legnevesebb eszközt úgy hívják, hogy da Vinci. A robot olyan finommozgásokra is képes, amit a sebész keze nem tud, kiküszöböli a remegést. Ennek első változata már 1993-ban létezett, és azóta sokfelé elterjedt, sajnos Magyarországon még nincs.

– Drága?

– A bekerülési ára 250-300 millió forint, ami egyébként önmagában nem is sok, ha azt vesszük, hogy egy komputertomográf (CT) is körülbelül ennyibe kerül. Egy ilyen műtét eszközigénye azonban olyan nagy, hogy még Nyugat-Európában sem terjedt el ez a módszer. Nota bene, Romániában négy vagy öt ilyen készülék van… Azt, hogy ez lesz-e a jövő útja, még nem lehet tudni, de kétségtelen tény, hogy több mint egy évtizede ilyen robot segítségével már megtörtént az első transzatlanti műtét: interneten keresztül Európából irányították a robotot, és így operáltak meg egy egyesült államokbeli beteget. Létrejöhetnek olyan beavatkozások, amihez nem kell utaztatni a specialistát. Sőt, akár űrkompon levő asztronautát is meg lehet majd műteni egy földről vezérelt robottal.

Átlagon alulfinanszírozva

– Állandó topkérdés az egészségügy válságos helyzete, ezen belül hogyan látja a sebészetet?

– A magyar egészségügy helyzete valóban nem túl rózsás. Ennek az oka az, hogy az egészségügy GDP-arányos részesedése a közép-kelet-európai országok átlagát sem éri el. Pedig össztársadalmi érdekről lenne szó, hiszen minden magyar előbb-utóbb beteg lesz. Magyar statisztika nincs erre, de például egy átlag angol ember öt sebészeti beavatkozáson esik túl – van aki egyen, vagy egyen se, és van, aki tízen. Magyarországon homogén betegcsoportokat képeznek, amely egy szorzószámot ad, így jön ki az intézmények financiális forrása. A sebészet mindig is az alulfinanszírozott területek közé tartozott, aminek nem tudjuk az okát. Mindig megbélyegzettek voltunk, mert azt hitték, azért nem jövünk ki a keretünkből, mert a sebész nem ér rá, és nem tud gazdálkodni. Nem erről van szó, hanem az alulfinanszírozottságról.

– Hogy működhetne jobban a finanszírozás?

– Egyszerűbb volna, ha nem egy kalkulált költségvetésből kellene gazdálkodni, hanem mindent a bekerülési árhoz viszonyítanánk, és így jönne ki a támogatás. A szegedi klinika azonban egyetemi intézményként kivételesebb helyzetben van. Mi a szakmai ellátás csúcsát képviseljük a dél-magyarországi régióban, kötelességünk mindent megoldani, hivatalból mindenhez kell értenünk. Nincs pardon. Nem küldhetjük tovább a beteget sehová azzal, hogy sok pénzbe kerül az ellátása. Ami viszont reménykeltő, hogy ebben a meglehetősen rossz gazdasági környezetben az európai támogatások révén a feltételrendszer megteremtődik. A már elindult „Pólus program” révén a sebészeti szakmák és a kardiológia át fog költözni egy új klinikai tömbbe. Ez már tényleg a 21. századnak megfelelő épület lesz modern eszközökkel, viszont azt is tudni kell, hogy ezek sem működnek maguktól – ehhez is megfelelő források kellenek.

– S vajon lesznek-e?

– Mindig próbálok optimista lenni. Szüleink, nagyszüleink generációinak gondjaihoz képest a mieink persze szintén gondok, de azokhoz képest eltörpülnek. Bízom benne, hogy a modern eszközökhöz előteremtik a működési feltételeket is.

Lázár György professzor emlőrák-specialista is, és a minimálisan invazív sebészet itt is hozott újításokat – minderről a jövő hét folyamán olvashatnak portálunkon.