/

Jankovics Marcell: Küzdelem nélkül nem megy

Cikkünk frissítése óta eltelt 9 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A film alighanem a 20. század művészete volt, jóllehet technikailag ma is csodálatos dolgok készülnek, de nagyon kevés a valóban katartikus alkotás – véli Jankovics Marcell Kossuth-, Balázs Béla- és Prima Primissima Díjas rajzfilmrendező, grafikus, író, aki a Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány díjátadójára érkezett Szegedre az ösztöndíjasokhoz.

– Hogyan fogadta a Sófi-alapítvány megkeresését?

– Ahogy Marlon Brando mondja a Keresztapában: teszek egy ajánlatot, amit nem lehet visszautasítani. Érzem a gesztus szépségét és értékét. Nekem ez megtiszteltetés természetesen. Nem minden meghívásra mondok igent, de nem lett volna szép dolog elutasítani egy olyan alkalmat, mikor fiatal tehetségeknek egy ilyen fantasztikus ember által adományozott ösztöndíjakról van szó. Sófi József a saját vagyonából áldoz arra, hogy fiatalokat „meglökjön” a pályájukon. Nem tudtam sokat róla, de azt gondoltam, ha ehhez én kellek, akkor nincs mit tennem, jönnöm kell. Legföljebb azért ódzkodtam az ilyen típusú vállalásoktól, mert fél évvel ezelőtt az M7-esen majdnem meghaltam az autómmal, és azóta a sztrádákon nagyon félek. Ez volt az egyetlen akadály, amin át kellett vergődnöm.

Értelem és cél

– Ön kapott fiatalként hasonló ösztönzést?

– Egész életemben barátok és ellenségek terelték az utamat, szerencsére előbbiek többen voltak, ez látszik az eredményen. Soha nem úgy működött, hogy énnekem kellett kérnem – és ez nagyon fontos. „Adjon úgy is, hogy nem kérem” – Nagy László pontosan tudta. Ezek a gyerekek is ezért vannak jó helyzetben. Biztosan sokat számít ez a támogatás. Ebben az életkorban az ember tele van gátlással, bizonytalansággal, és nem tudja pontosan, hogyan tovább akkor sem, ha nagy értékek vannak benne. A Sófi-ösztöndíj lelki, erkölcsi, anyagi elismerés – szerintem ebből az erkölcsi a legfontosabb. Hogy amit csinálok, annak van értelme és célja. A pénz hamarabb fogy el, mint annak az emléke, hogy ezt azért kaptam, mert jó vagyok fizikából vagy matematikából.

Küzdőtérben

– Volt olyan tanítványa, akit kiemelten támogatott?

– Tanítványaim voltak bőven, nagyon tehetségesek közül két különböző karaktert említenék. Az egyik M. Tóth Géza, akire büszke lehetek, és nem is az Oscar-jelölt filmje miatt, mert azóta készített két jobbat, sőt, szerintem a diplomafilmje is jobb volt. Őt azért tartom kivételesnek, mert képes volt arra, hogy egy stúdiót is létrehozzon. A másik Gauder Áron, ismert a Nyócker című filmje, ezt nem különösebben kedvelem, nem nekem való ez a világ, én nem ilyen filmekkel foglalkozom. De a fiú már főiskolás korában rendkívül keményen tervezett, látszott rajta, hogy az fűti, hogy megcsinálhasson egy izlandi sagát egy különleges technikával. Nagyjából ugyanabba a cipőbe lépett bele, mint én, amikor a Tragédiába fogtam, mostmár dolgozik vele vagy tíz éve, és még mindig nincs kész, mert nincs meg rá a fedezet. Ő mégis a küzdésben valószínűleg élen jár, és ez nekem nagyon imponál, ha valaki képes küzdeni, mert sajnos egyre inkább olyan világnak nézünk elébe, ahol küzdelem nélkül nem mennek a dolgok.

– Különösen küzdelmes szakma a rajzfilmezés?

– Nem tudom, azon múlik talán, ki mit választ. A mai időben az animáció elsősorban a televíziós-számítógépes grafikában jelentkezik, vishek, trailerek – munka bőven van, de az önkifejezés szempontjából nagyon háttérbe kerülünk. Sikerült nekem is visszautasítaniuk a mostani MTVA-pályázaton egy filmtervemet, azon az alapon, hogy nem ilyenre van igény. Nem arra, hogy én mit akarok csinálni, hanem ők kitalálják, hogy mondjuk a televíziós sorozatokra lenne igény. Csak ez egy butaság, mert kevés pénzt adnak rá.

Fölfelé nézni

no images were found

– Hogy megy manapság a rajzfilmezés?

– Az animáció körülbelül a rendszerváltás óta mélyrepülésben van. Mikor megalakult a Magyar Mozgókép Közalapítvány, akkori forintáron 250 millió volt az animációra fordítható pénz, most nem éri el névértéken a 120 milliót. A csúcsidőszakban, a ’70-es években 18-19 óra filmet csináltunk egy évben. Ez mai áron 5-6 milliárd forint. Ehhez képest töredék forrás van rá. A rajzfilm olyan helyzetbe került, mint a kis nyugat-európai államokban, ahol nem fontos. Személyes elégtételem, hogy a Tragédiát be tudtam fejezni, de nem szeretnék ma fiatal rajzfilmes lenni. Amíg írok, az ingyen van, persze a kiadásnál is lehetnek gondok, ha az ember nem kap támogatást.

– Mi számít itt sikernek?

– A János vitéznek másfél millió, a Fehérlófiának 420 ezer nézője volt első körben, az Ének a csodszarvasról 58 ezer embert vonzott, most azért drukkolunk, hogy Az ember tragédiájánál meglegyen a 20 ezer, mert az már siker. Ősszel jön ki a DVD, de moziba nem nagyon mennek az emberek. Magának a filmnek is egészen más az útja, mint amit annak idején mi hittünk. Úgy látszik, a 20. század művészete volt, és technikailag ma is csodálatos dolgok készülnek, de nagyon kevés az olyan alkotás, amelyre azt mondanám, hogy katartikus, vagy megrendítő. Nekem olyan ideáim voltak, mint például Fellini. Mikor ő meghalt, azt mondtam, hogy vége a filmművészetnek. Mindig fölfele néztem, nem lefele.

Előző sztori

Jó Arcokat keres a SZEGEDma: Mészáros Sára

Következő sztori

Állatsimogató, bifsztek és pörköltpárbaj az I. Bivalyfesztiválon + FOTÓK