Szántó T. Gábor: Ritka holló az empátia és a kompromisszumkészség

Az együttélés feltétele a sokkal nagyobb önismeret, nagyobb empátia mások szenvedéstörténete iránt, sokkal nagyobb nyitottság. A Közéleti Kávéház és a Szegedi Zsidó Hitközség közös rendezvényén mutatták be Szántó T. Gábor írónak, a Szombat című zsidó kulturális és politikai magazin főszerkesztőjének Édeshármas című regényét, amely a 83. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. A szerzővel a hitközség székházának dísztermében rendezett könyvbemutató után beszélgettünk.

– Miért definiálja magát szívesebben a magyar zsidóság vallási és nem etnikai közösségként?

– Egyrészt mert a magyar zsidóság jelentős része nagymértékben asszimilálódott a vészkorszak előtt és után is, és a befogadást eredményként könyveli el. Másrészt a zsidóüldözés traumája következtében a közösség mindenféle megkülönböztetésben potenciális veszélyforrást lát. Sajnos, nem alaptalanul.

– Beszélhetünk-e Magyarországon zsidó irodalomról?

– Vezetek egy modern zsidó irodalmi szemináriumot Budapesten, a Bálint-házban, de tanítottam egy kurzust az ELTE-n is. Úgy gondolom, van modern zsidó irodalom. Különösen az angolszász országokban, elsősorban azért, mert bevándorló országokról van szó, ahol az írók hozzák a maguk etnokulturális hagyományát, többféle élményanyag él párhuzamosan egymás mellett, kevésbé kell tartani a kirekesztéstől, és inkább elfogadott a kettős identitás jelensége is.

– Akkor mégis mi az, ami megkülönbözteti a zsidó irodalmat a kortárs magyar irodalomtól?

– Nem különböztetném meg, mert nem is lehet így szembeállítani, inkább részhalmazának mondanám, mely bizonyos hasonlóságokat mutathat más nemzeti irodalmakban alkotó zsidó származású írók műveivel. Úgy vélem azonban, többféle irodalmi hagyományba is illeszkedhet egy szöveg. Bizonyos érzékenységek, hangulatok jelenhetnek meg, ha nem elsősorban tematikusan nézzük a különbséget. Másrészt olyan tematikus sajátosságokról van szó, ami a zsidó sors, a zsidó léthelyzet s a közös vallási hagyomány következtében megjelenik számos író művében.

– Milyen a többség és a kisebbség viszonya egymáshoz, hogyan éli meg a zsidó saját zsidóságát a fővárosban és miként vidéken, van-e különbség közöttük?

– Feltétlenül, hiszen vidéken csupán kis közösségek élnek. A vészkorszak alatt a vidéki zsidóságot deportálták, és nagy többségüket megölték a haláltáborokban. Budapesten jóval nagyobb arányban élte túl a zsidóság 1944-et. A vidékiek tehát sokkal nehezebb helyzetben tartják fenn a maguk közösségi és kulturális életét. Ez az alapvető különbség.

– Mennyire nyitott és érdeklődő a többségi társadalom a kisebbségi lét problémái iránt, mennyire befogadó kultúrája, eltérő szokásai, életmódja vonatkozásában?

– A befogadó gondolkodás ügye nem áll túl jól, az embereknek sok a gondja, s ez mindig összefügg. Szerintem kevésbé érdeklődik például a zsidó kultúra iránt a többség, mint a megismeréshez szükséges volna, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy igazán érdeklődik a határon túli magyar kultúra iránt. Nagyon sokszor csak szlogenek hangzanak el, de az igazi mély érdeklődés hiányzik. A kultúra egésze nehéz helyzetben van most egyébként, az embereknek kevés az ideje, kicsi a vásárlóereje, de a figyelem is gyakran talmi dolgokra irányul.

– A Nemzeti Alaptantervbe azért bekerült néhány zsidó szerző és a határon túliaknak is jutott hely, még ha – szigorúan esztétikai értékek alapján – nem is mindenki érdemelte ki.

– A Nemzeti Alaptanterv körül nagyon sok a vita. Ebben a pillanatban még nem látni egyértelműen, mi az, ami a korábbi javaslatok alapján bekerül. Azt látjuk, hogy helyet kapott néhány emblematikus szerző,

Nyírő József, Wass Albert

például, akikről nagy vita alakult ki. Nem biztos, hogy olyan arányban lesznek jelen az oktatásban, mint ahogyan azt megérdemelnék, más írók pedig kimaradnak, és nem esik rájuk kellő figyelem, noha lehet, hogy egyetemesebb értékeket képviselnek. Érthető, hogy egy jelentős határon túli kisebbséggel rendelkező nemzet esetén a figyelem a határon túli magyar írókra is hangsúlyosan irányul, de elsősorban a minőséget, és nem a politikai irányultságot kellene nézni. Vagy legalább figyelni arra, hogy ne csak ilyen típusú szerzők kerüljenek be.

– A magyar társadalom mélységes megosztottsága mennyire befolyásolta, eredményezte a zsidóság megosztottságát is?

– Talán úgy lehetne értelmezni, hogy a Mazsihisz közelebb áll a baloldalhoz, az EMIH pedig a jobboldalhoz. A dolog azonban nem elsősorban ideológiai különbségről, inkább érdekérvényesítésről, kapcsolatrendszerről szól. Párbeszéd azért van a két fél között, de szurka-piszka is. Tulajdonképpen leképezik az országban zajló állapotokat.

– A Szombat című kulturális folyóirat azért nem csak a zsidóknak szól, a szélesebb értelmiségi réteg is érdeklődéssel olvashatja.

– Bármely nyitott szellemiségű olvasó ugyanolyan érdeklődéssel forgathatja, politikai vagy kulturális témáink nem csak zsidóknak szólnak. Ilyen például a környezetvédelem, az esküvő, a házasság, vagy a gyermeknevelés témája, aminek egy-egy önálló számot szenteltünk. Erdély zsidóságáról is készítettünk egy tematikus lapszámot, illetve nyugat-európai nagyvárosok zsidó közösségéről és kultúrájáról. Minden számban olvashatók sztárinterjúk, érdekességek, irodalmi szövegek, könyvrecenziók, színházi és filmes cikkek, amelyek mindenki számára érdekesek lehetnek.

– Schweitzer főrabbi esete, nyilván, Önöket is megdöbbentette.

– Nagyon szomorú, hogy ilyen utcai atrocitások is előfordulnak már, ez intő jel kell legyen: eddig, és ne tovább. A politikai társadalom minden erejének most egységesen fel kell lépnie, hogy senkit ne érhessen hasonló atrocitás. Ezúttal ezt a kormány és az egyházak nagyon hamar és nagyon határozottan meg is tették, ami fontos jel a társadalomnak, hogyha ilyen eset történik, akkor egységesen fel kell emelni szavunkat.

– A regénybeli idős mester a múltban találja meg a támpontot, a magyar társadalom is ott keresi, a két világháború közötti időszakban. A párhuzam magától kínálkozik.

– Az Amerikából hazatért mester szilárd talajt lát a hagyományban, ugyanakkor jellemző rá a nyitottság is. Egyszerre talál kapaszkodót, identitást a múltban, követi, folytatja a hagyományt, mindeközben nagyfokú empátiát érez embertársai iránt, és tudja jól, hogy kompromisszumok nélkül nem juthat előre senki, nem békélhet meg sem másokkal, sem önmagával. A magyar társadalom is identitáskereső állapotban leledzik, miközben identitászavar is jellemző rá. Ugyanúgy a szabadság és a rend, a hagyomány és a modernitás, a személyes identitások és a közösségi élmény vágyának sokszor ellentmondó értékkeresése követhető nyomon. A regény fiatal hősei, egy férfi és nő, szerelmi bukdácsolásaik közepette a rendszerváltás utáni Magyarországon keresik a maguk identitását és egyensúlyát, s a mester, aki otthonos a tradícióban és a modern világban is, és megélt sokféle élethelyzetet, ebben próbál segíteni. Nagyon fontos megtalálni a kompromisszumokat. A modern embert meghatározza, hogy eltávolodva a közösségi hagyománytól, a vallástól, megpróbál valamit a múltból újra meglelni, s a modern értékek közé integrálni. Ahogyan az embernek, úgy egy országnak is nehezen sikerül újra hagyományt találnia. Ezért van nagy felelőssége az ország mindenkori vezetőségének abban, hogy ezt az utat ugyanúgy kompromisszumosan járja, nem kirekesztve, hanem inkább különböző értékeket integrálva, mert csakis ez vezetheti el az egyensúlyhoz.

– Milyennek látja a jövőbeni békés együttélés esélyeit a társadalomban?

– Sokkal nagyobb önismeret, nagyobb empátia mások szenvedéstörténete iránt, sokkal nagyobb nyitottság kellene az országban ahhoz, hogy stabilitás következzen be ebben az igen súlyos gazdasági helyzetben.