Vélemény: Sápadt fényű olimpiai láng…

Most pedig itt állunk a londoni ötkarikás játékok előtt, várjuk, hogy az olimpiai láng megérkezzék a brit fővárosba és megkezdődjenek a versenyek. Béke ugyan most sincs a világon, bombák robbannak Afganisztánban, Irakban, Pakisztánban, időnként Afrikában is fel-fel lángolnak a törzsi harcok, az öreg kontinensen „csak” tüntetésekről szólnak a híradások, amelyek azután randalírozásba torkollanak.

Megmagyarázhatatlan, különös elégedettség és öröm vesz rajtam erőt, amikor az év elején kibontom a karácsonyra kapott színes falinaptárt vagy a kalendáriumot és megpillantom a második hó végén a 29-es számot. Ez ugyebár azt jelenti, hogy szökőévet írunk, olimpiát rendeznek valahol. Idén például Londonban július 27-e és augusztus 12-e között. Nyilván nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, hiszen a sportbarátok milliói várják a világ legnagyobb sporteseményét, a korszerű technikai vívmányok segítségével immáron látható és élvezhető versenyeket, szurkolhatnak hazájuk fiainak, lányainak. Együtt szomorkodhatnak a vesztesekkel, de azt sem szégyellik, ha legördül egy-egy könnycsepp az arcukon, amikor meghallják a győztesek tiszteletére játszott nemzeti himnusz hangjait, s ilyenkor legszívesebben megölelnék, magukhoz szorítanák azokat, akik kivívták a csodálatos győzelmet, azután pedig azt remélik, hogy a játékok idején lesz még alkalmuk örülni az arany-, ezüst- és bronzérmeknek. Merthogy manapság csak az arany, a legfényesebb érem az elfogadható legtöbbünk számára, pedig mekkora eredmény az is, ha száz és száz kiválóan felkészített sportember között másodiknak vagy harmadiknak befutni, dobogós helyezést elérni, vagy pontszerző helyen végezni! Most, hogy a tradícióknak megfelelően a görögországi Olümpiában minap fellobbant az olimpiai láng, már egészen közel érezhetjük magunkat a hatalmas sporteseményhez, várjuk, tervezzük az izgalmakkal teli versenyeket, a közvetítéseket. Az olimpiai láng kapcsán elevenednek meg bennem azok a korábbi olvasmányaim, amelyeket az ókori vetélkedőkről olvastam nagy érdeklődéssel. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy az emberiség történelme során mindig benne volt a verseny iránti készség, az az egészséges bizonyítási vágy, hogy magát megmérettesse. Természetesen a győzelem való törekvés (nem kényszer!) is hajtotta, az így kivívott dicsőség bódító érzését is átélhette. Időszámításunk előtt 776-ban rendezték az első játékot. Azért szerepel egyes számban a játék, mert az istenek tiszteletére tartott futás volt az egyetlen versenyszám. Később kibővítették, s a futáson kívül már szerepelt a programban a birkózás, az ökölvívás, a pentatlon, a kocsi- és lovasverseny és a fegyveres futás is. Már akkor is négyévente rendeztek versenyeket Olümpiában, továbbá csak férfiak vehettek részt rajta. Hogy miért? Mert akkortájt a teremtés koronái még meztelenül versenyeztek és a nőket még nézőnek sem engedték be. A krónikák tanúsága szerint már az ókori görög versenyzők is esküt tettek a vetélkedők előtt a Zeusz szobornál, a győztesek babér koszorút kaptak, esetenként szobrot emeltek tiszteletükre, nem kellett adót fizetniük, életük végéig tisztelet övezte őket, s ha háborúban elfogta őket az ellenség, nem lehettek rabszolgák idegen földön, szabadon kellett őket bocsájtani. S ami talán a leglényegesebb: az olimpiai játékok idején hallgattak a fegyverek, béke honolt mindenütt. Így volt ez egészen az időszámításunk utáni 394. esztendőig, amikor I. Theodosius római császár betiltotta a játékokat, mondván, hogy azok „pogány jellegűek”! Nem így gondolkodott erről az a jeles francia világpolgár, nevezetesen Pierre de Coubertin (1863-1937), akinek vesszőparipája volt az ókori eszmék újjáélesztése, s akinek a törekvését siker koronázta: 1896-ban az ókori játékok mintájára megrendezték az első modernkori olimpiai játékokat! A derék báró élete végéig a sportnak szentelte életét, rengeteget tett azért, hogy az olimpiai eszme gyökeret verjen a világ minden táján, a nemes vetélkedést kedvelők négyévente találkozhassanak és összemérhessék erejüket, tudásukat. Erőfeszítései azonban időnként kudarcba is fulladtak, hiszen az ókori olimpiák leglényegesebb eleme, miszerint „a játékok idején némuljanak el a fegyverek és legyen béke az emberek között”, bizony nem valósult meg. Sőt, nem a fegyverek hallgattak el, hanem az olimpiai játékokat halasztották el a fegyverek miatt! Elsodort álmok lettek azok a nemzeti törekvések is, amelyeket egy-egy ország tett annak érdekében, hogy vendégül láthassa a világ eminens sportembereit. Erre kiváló példa Magyarország is, hiszen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1914. június 28-án Párizsban úgy döntött: 1920-ban Budapest adhat otthont az olimpiai játékoknak, ám a sors fintora ezt úgy akarta, hogy éppen azon a napon Szarajevóban Gavrilo Princip, a szerb terrorista meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és feleségét. A többit már ismerjük… Az első, majd a második világháború alatt sem rendeztek olimpiát, de az említettek mellett volt még néhány olyan esemény, ami beárnyékolta a játékokat: az 1972-es müncheni terrortámadás, amelyben a palesztin Fekete szeptember elnevezésű szervezet 11 izraeli sportolót ejtett túszul, majd ölt meg. Később az 1980-as moszkvai, majd az 1984-es Los Angeles-i olimpiák bojkottja vetett árnyat a rendezvényekre. Most pedig itt állunk a londoni ötkarikás játékok előtt, várjuk, hogy az olimpiai láng megérkezzék a brit fővárosba és megkezdődjenek a versenyek. Béke ugyan most sincs a világon, bombák robbannak Afganisztánban, Irakban, Pakisztánban, időnként Afrikában is fel-fel lángolnak a törzsi harcok, az öreg kontinensen „csak” tüntetésekről szólnak a híradások, amelyek azután randalírozásba torkollanak. Ebben a helyzetben kell majd Londonban a nemes vetélkedéseket lebonyolítani. Igen ám, de az ördög nem alszik, gondolják a szervezők (igazuk van) és igyekeznek „csúcsra járatni” a biztonsági tevékenységüket. Félelmetes arzenálról olvasunk itt-ott, amelyek közül a vadászgépek, a légierő szuperszonikus harci repülői, helikopter anyahajók, radaregységek, úgynevezett hőfelderítő készülékek, közép hatósugarú föld-levegő rakéták szolgálják majd a nagyszabású világjátékok biztonságát. Meg a sport békéjét. Azt a békét, amiről a jeles francia Coubertin báró így áradozott:” Béke vagy te Sport!, a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad, önuralomban, rendben és erőben…” Hát igen, bízzunk abban, hogy nemcsak szuperszonikus harci gépek árnyékában, hanem az olimpiai láng fényében is megvalósulnak ezek a szép gondolatok. Meg abban is, hogy felhőtlenül szurkolhatunk és örülhetünk majd a magyar sportolók eredményeinek és büszkék lehetünk Nagy Péter, Vajda Attila, Berki Krisztián, Janics Natasa, a vízilabda, a kézilabda csapat és a többiek sikereinek!