Lehet csodákban élni

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Egy dolgos nap végeztével, gondolataimba mélyedve hajtottam fel autómmal az országútra, miközben épp azon töprengtem, hogy mennyire törékeny is az emberi élet, és vele együtt az emberi lélek is. Eszembe jutott egy idézet, amit nagyon szeretek: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet”.

A horizonton a Nap már lassan nyugovóra térni látszott, amikor egy toporzékoló fácánra lettem figyelmes az útszélén, aki nem igen tudta eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon. Szeged határa még messze volt, közben a kisebb települések alkonyati képe tárult elém, ahogy áthaladtam rajtuk. Egy mosollyal nyugtáztam magamban: „hiába no, én mégiscsak nagyon szeretem az alföldi tájat”. Ismét arra gondoltam, hogy valóban szinte mintha páraként élnénk, olyan gyorsan van vége az életnek, mégis lehet nem a hiábavalóságnak élni. Mindazoknak, akikkel aznap a munkám során találkoztam, nem kívánhattam szebbet és jobbat, mint azt hogy a törékeny emberi életük és lelkük ne kerüljön a rossz döntések ütemesen kalapáló súlya alá. Szerettem volna levenni ezt a súlyos terhet az életükről, szerettem volna a rengeteg rossz emléket és a kilátástalanságot kiradírozni napjaikból.
Lassan közeledtem a városhatárhoz, ahogy egy enyhe ívben kanyarodó beláthatatlan feljáróhoz értem, ahol ösztönösen mindig visszaveszem a sebességemet. Dupla záróvonal jelzi, hogy több mint veszélyes ezen az útszakaszon előzni, vagy egyéb okból áttérni az ellenkező sávba. A kétszer egysávos út mindkét oldalát szalagkorlát védi, hogy az emelkedőről még véletlenül se buckázzon le senki az autójával együtt. A másodperc tört része alatt játszódott le: ahogy az emelkedő tetejére értem egy hatalmas személyautót láttam, ami teljes terjedelmében áttért az én sávomba és borzalmas iramban száguldott velem szemben, mintegy tíz-tizenöt méterre tőlem. Én vészfékeztem, bár ilyen sebesség mellett már késő volt, és rögvest kiabáltam is, aminek persze semmi értelme sem volt, ráadásul ilyen helyzetben épp a dudálás az utolsó a sorban, hiszen nem tudatosan cselekszünk. Sem jobbra nem ránthattam a kormányt a szalagkorlát miatt, s ekkor már balra sem, így elkerülhetetlennek tűnt a frontális ütközés a rettentő iramban közeledő autóval. Vezetője minden valószínűséggel elaludhatott a volán mellett. Ebben az elveszett pillanatban valamilyen nem látható erő, de én úgy mondanám, hogy valaki visszarántotta a sávjába az autóst, így végül nagyom közel hozzám, de mellettem száguldott tovább. Ahogy közelebb ért már élesebben rajzolódott ki a szélvédőkön keresztül a sofőr értetlen elképedése, aki időközben felocsúdott álmából vagy ábrándozásából. Maga sem hitte el, amit lát, s az én szívem már nem zakatolhatott hangosabban. Az életveszély elmúltával, már az emelkedő másik végén szerettem volna azonnal visszakanyarodni és addig „üldözni” a sofőrt, amíg el nem mondhatom neki, hogy kinek köszönheti az életét, hogy kinek tartozik hálaadással.

Bár a szívem mélyén tudtam, hogy ilyen az, amikor egy materialista ember találkozik egy természetfeletti dologgal: mindent meg lehet magyarázni a fizika törvényeivel, még azt is, hogy egy nem látható erő eltérít egy másfél tonnás száguldó autót az útjáról olyan iramban és szögben, ami már nem felfogadható az emberi ráció számára. Elmosolyodva magamban arra gondoltam, hogy van, aki további gondolatokra késztesse majd az elképedt sofőrt, úgy is, hogy nekem erre nem volt módom.

Kedves Olvasók! Valóban páraként élünk, és az is igaz, hogy az emberi élet és az emberi lélek is nagyon törékeny. Ugyanakkor lehet nem hiábavalóságnak élni, megtapasztalni azt, hogy minden úton védenek és vigyáznak ránk. Én ezzel kívánok Minden Kedves Olvasónak egy nagyon szép hetet!

Előző sztori

Vízilabda: Triesztben küzd Londonért a Merész-csapat

Következő sztori

Találj ki új mobilalkalmazást – nyerj 1 milliós fejlesztést