Kisberk Szabolcs: Elszántság és megrendíthetetlen igazságkeresés kell ehhez a munkához

Száz millió forinttal is megpróbálták már korrumpálni Kisberk Szabolcsot, a hírTV Célpont műsorának szerkesztőségvezetőjét, hogy egy téma ne kerüljön adásba. A műsorban elhangzottak miatt belőttek a háza ablakán, s kábítószerügybe is próbálták keverni. Kisberk Szabolcs portálunknak adott interjújában azonban elmondta, rendíthetetlen, és el sem tudja képzelni, hogy más munka után nézzen.

„A Célpont letett már annyit a magyar médiapiac asztalára, hogy példaértékű lehet egyeseknek később is” – fogalmazott Kisberk Szabolcs

azon a médiafórumon

, melyet az Első Magyar Polgári Biztonságvédelmi Klaszter szervezett Biztonságérzet és nyilvánosság címmel Szegeden. A szerkesztőségvezető előadásában kitért arra is, hogy szerinte nem drágább elkészíteni a Célpont egy-egy riportját, mint más magazinműsort, hozzátéve, hogy természetesen az oknyomozósdi veszélyes is lehet.

– Mi az oka annak, hogy hazánkban nincs másik, a Célponthoz hasonló műsor?

– Ez egy nagyon jó kérdés, s azért tudok egész friss választ adni erre, mert van egy Célpontos gyakornokunk, aki a műsorról írja a szakdolgozatát. Végigjárta az összes médiumot, megkérdezve, miért nem készítenek hasonló műsort. Korábban az volt a válasz erre a kérdésre, hogy ez annyira költséges és sok esetben annyira nem hatékony az oknyomozósdi, hogy azért nem próbálkoznak. Ezzel az érveréssel egyébként nem értettem egyet sosem. Most ennél még megdöbbentőbb a válasz, a szerkesztőségek azt mondják, nincs olyan ember, aki ezt elvállalná, vagyis nem rendelkeznek olyan személyi apparátussal, akik közül bárki belemenne mondjuk abba, hogy 50-60 ügyben érintett egy évben, s egyik bíróságról a másikra jár. Nemcsak én, hanem kollégáim is rendre mennek a bíróságok mellett rendőrségi kihallgatásokra is. Egyszerűen ez a munka ezzel jár.

– Az előadás során az is elhangzott, hogy sok esetben a rendőröket leginkább az informátor személye érdekli, illetve az, hogy a stáb honnan szerzett tudomást az adott ügyről.

– Sokáig nagyon jellemző volt a rendőrségre, és sajnos most is az, hogy amikor feltárunk egy-egy ügyet, akkor az az első, hogy mi honnan tudtuk ezt meg. Ha mi tárjuk föl egyedül, s nem együttműködésben a rendőrséggel, akkor pedig azt kérdezik, hogy miért nem szóltunk nekik. Afelől érdeklődnek, hogy ki készítette a hang- és képfelvételt, a rejtett kamerás felvételt, amit fölhasználtunk, ki volt az informátorunk, s hol találkoztunk vele. Egy pécsi esetnél még fantomképeket is mutogattak nekem, hogy ő volt-e az informátorom. Nem is értettem, miért ezt nyomozzák, amikor tálcán tálaltunk egy 20 milliós csalót. Azzal az informátorral én életemben egyszer beszéltem eldobható telefonról, ő fülkéből hívott, s amikor találkoztunk, sötét volt és csuklya volt rajta. Bizonyítsák be, hogy nem így volt.

– Ha már úgy tűnik, országosan nehéz megfelelően rátermett embereket találni egy ilyen oknyomozó műsorhoz, a Célpont csapata esetében ez hogy nézett ki?

– Mi tulajdonképpen együtt nőttünk fel. A 2005-ben elindult műsorhoz én pár hónap múlva, 2006 elején csatlakoztam. Kezdetekkor egész mással foglalkoztunk, ma már röhejes, amikor kimondom, hogy a fogturizmustól kezdve az erdélyi medvetámadásokig mindenféle bulvár- és közéleti témák voltak a Célpontban. Nagyon fontos lépés volt az arculatváltásban, amikor először használtunk rejtett kamerát, aminek politikai következménye lett, és nagyon nagy visszhangja. Olyan információt kaptunk a 2006-os tavaszi kampány idején, hogy Miskolcon valaki a Fidesztől egy autót nyert. Nem találtunk erre semmilyen bizonyítékot, de a FIB irodában elkészült az első leleplező interjú, ami nagy port vert fel. Akkor találtuk meg azt a szegmenst a magyar médiapiacon, ami korábban nem volt.

– Egyetlen adás is elegendő volt ahhoz, hogy a műsor arculata teljesen megváltozzon?

– Azért indíthatta el az arculatváltást egy anyag, mert átütő volt, mindenki sajtótájékoztatót tartott utána, heves reakciókat váltott ki. Korábban dolgoztam egy kerületi kábeltévénél és a Magyar Nemzetnél is, a Célpontnál azonban eleinte nem volt informátorhálózatunk, ezt is építgettük az elmúlt évek alatt. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ilyen arculatot tudjon venni ez a műsor. Ez 2006-ban kezdett el kiépülni, s a mai napig tart az informátorhálózat építése.

– A műsor témáit hogyan találja meg a Célpont? Kizárólag egyes informátorok szolgáltatják ezeket?

– A témáink egy része a bejáratott informátorainkon keresztül jön, akik tudják, hogy mi lehet érdekes számunkra. Másrészt a nézői levelekből merítünk, most például van két nagyon durva esetünk, melyek e-mailben érkeztek. Felvettem már velük a kapcsolatot, s mindkét eset iszonyatos. De ahhoz le kellett tennünk valamit az asztalra, hogy hozzánk forduljanak, ne a rendőrséghez. Az egyik esetben egyébként én is a rendőrséghez fogok fordulni. Azt tapasztalom, a néző valamiért ódzkodik a nyomozóhatósághoz fordulni - ha érintett az ügyben, ez természetesen érthető is. Nekem viszont el meri mondani és megkönnyebbül. Ha az ügyből kifolyólag azt javaslom, hogy forduljunk a nyomozóhatósághoz, bele szoktak egyezni. Több ízben volt olyan eset amikor bejött egy idegen informátor, elmondta a történetét, amivel szintén a rendőrséghez kellett fordulni. Belegyezett, de megkért, hogy kísérjem el, ott voltam, végigvártam az egész kihallgatását. Ahhoz, hogy kialakuljon egy bizalmi viszony, bizony sok-sok órát kell ülni, fölöslegesen is egyébként. Néha persze baromságokat hoznak, használhatatlan információt, ezt is szűrni kell. Azt tudni kell, hogy az az információ, ami bejön, arra lehet-e 100%-osan építeni, s mennyire kell lecsekkolni. Ha van egy informátor, aki hozott eddig 10 megbízható információt, s mind a tíz megállta a helyét, akkor nem kell annyira leellenőrizni, hiszen tudom, megbízható, s ha hoz papírokat, akkor nem fogja azzal tölteni az idejét otthon, hogy meghamisítsa azokat.

– A témák szelektálásánál felmerül-e szempontként az, hogy vajon az adott ügy mennyi nézőt fog vonzani, netán mekkora visszhangra lehet számítani az adás után?

– Nálunk az a szempont, hogy alkalmas-e egyáltalán témának. Nagyon sokszor megkeresnek bennünket bírósági peres vagy bűnügyekkel, ami idegen a Célponttól. Ezeket az eseteket sem hagyjuk egyébként veszni, hiába nem a mi műfajunk. A bűnügyeket például továbbítjuk a Riasztásnak, ha pedig olyan témájú, amiben van egy anyag, de 8-10 perc nincs, akkor átadjuk a Híradónak. Volt olyan eset is, amikor egy 1988-as bírósági üggyel kerestek meg, amivel végképp nem tudtam foglalkozni, abból képtelenség riportot készíteni. Nem vagyunk mindenhatóak, nem tudunk mindenkinek igazságot szolgáltatni, nem is ez a feladatunk.

– Emberileg mennyire nehéz ez a munka, hiszen rendszeresek a fenyegetések, illetve állandóan a bíróságra és a rendőrségre kell járni tanúskodni?

– A legutóbbi anyagomban, ami még nem ment le adásban, s ezért nem is szeretném ismertetni, olyan bűncselekményekről számolt be valaki, aki részese volt, ami tényleg megrázó volt. Nehéz eldönteni ilyenkor, hogy mi a jó lépés. El kellett mennünk a rendőrségre is az ügy miatt, s olykor bizony nagyon nehéz jó döntést hozni. A rendőrségre és a bíróságra úgy járok lassan, mintha hazamennék, azt meg lehet szokni. Az, hogy belőttek a házamba, inkább a családnak volt nehéz, feleségem és édesanyám nehezebben viselik, de lassan már megszokják. Tudják, hogy nekem ez a mindenem, a hivatásom, ezt nem fogom tudni abbahagyni, ha nagyon akarnám még akkor sem menne. Ez olyan szakma, vagyis inkább hivatás, amit nem lehet félretenni.

– Más nevében nehéz nyilatkozni, mégis a kollégáik is hasonlóan gondolkodnak magáról a munkáról?

– Valószínűleg igen, hiszen mindnyájan megszállottak vagyunk, ki jobban, ki kevésbé. Én azért sok minden olyat is megcsinálok, amit a többiek nem. Ez tény.

– Nem merik?

– Maradjunk annyiban, hogy sok mindent megcsinálok, amit ők nem.

– A Célpont stábjában mindenki fiatal, negyven év alatti. Nyilván nem véletlenül. Mégis meddig lehet ezt a fajta munkát végezni?

– Ez a csapat tulajdonképpen összenőtt, egy fél éve csatlakozott hozzánk

Bodacz Balázs

, aki egyébként szegedi. Őt mi választottuk, mi hívtuk a stábba. Nem akartunk 50 év körüli újságírót a csapatba, hiszen a műsor stílusa fiatalos. Azon viszont, hogy meddig lehet ezt a munkát csinálni, már én is elgondolkoztam többször. Nem szeretnék oknyomozással foglalkozni addig, amíg rosszabb esetben a hullaszállító, jobb esetben a mentő visz el. Sokszor már nagyon fáradtnak érzem magam ehhez, de a múlt héten bejött két nagy volumenű ügy, s ez annyira fel tudja pörgetni az embert, hogy most úgy látom, sose lehet abbahagyni. Nagyon szeretnék könyvet is írni, hívtak egyetemre tanítani, azon is elgondolkodom, de egyelőre nem tervezem, hogy abbahagynám azt, amit most csinálok.