Vélemény: Rossz emlékű útakadályok

A szlovákok és románok pedig attól félnek, hogy ha elismerik Koszovót, akkor Felvidék és Erdély magyarok lakta lakossága is vérszemet kaphat, kérheti a jelenlegi államalakulatból való kilépését. Persze, mindenki tudja, hogy ez badarság, mint ahogyan azt is, hogy a nemzetiségi problémák állandó felmelegítése az adott ország aktuális belpolitikai helyzetétől, viszonyaitól függ.

Húsz évvel ezelőtt kezdődött. Még javában tombolt a Slobodan Milosevic által gerjesztett nacionalista őrület a szomszédos Jugoszláviában, amikor – 1991 nyarán – a szerbek előbb Borovóban, majd a Plitvicei tavak környékén, később a dalmát tengerparthoz közel eső Knin városában útakadályokat építettek. Hogy miért? Az indok és az ehhez tartozó alaposan megfontolt érvelés az volt, hogy a szerbeket elnyomják a volt Jugoszláviában, nem élhetnek alapvető emberi jogaikkal, másodrangú polgárokként kezelik őket az akkor még tagköztársaságnak számító Szerbiában is! Voltaképpen a jogfosztottságra való hivatkozás volt akkor és később is minden – immáron harci – cselekmény magyarázata. Azt azért meg kell jegyezni, hogy mindennek kellő alapot nyújtott a Szerb Tudományos Akadémia 1986-os hivatalos Memoranduma, amely kimondta, hogy minden szerbnek egy államban kell élnie! Nos, ez a nagy jelentőségű iromány az akkori politikai erőviszonyok között (egységes Jugoszlávia 6 tagköztársasággal és 2 tartománnyal, a rotáció elvén működő államelnökség, egységes honvédelmi rendszer stb.), valamint a Josip Broz Tito által létrehozott és hagyományozott „jugoszlávság” eszmei áramlatai mellett még nem vált a szerbek nemzeti szentírásává, sőt a derék akadémikusokat, ímmel-ámmal ugyan, el is marasztalták. Két évvel később azonban jött a már említett Milosevics, akit előbb Szerbia, majd később kis-Jugoszlávia elnökévé is választottak, ő tűzte zászlajára a Memorandumban megfogalmazottakat és meg is próbálta egy államban egyesíteni a véreit, értelemszerűen az ő vezetése alatt… S ekkor kezdték hangoztatni a szerbek veszélyeztetettségéről szóló téziseket, majd ország szerte nagy felvonulásokat tartottak és transzparenseken követelték jogaikat, azután következtek az útakadályok, alig néhány hónap múlva eldördültek az első lövések, s elkezdődött az a balkáni őrületnek nevezett hihetetlen vérontás, amely során száz ezrek vesztették életüket, csaknem egy millió ember pedig menekülni kényszerült a XX. század végi apokalipszis elől. Most ismét útakadályokról szólnak a híradások. Ezúttal Koszovóban történik mindez, abban az országban, amely alig három évvel ezelőtt kiáltotta ki függetlenségét. Igaz, a gond abból adódik, hogy ezt éppen Szerbia rovására tette. Az 2008. február 17-én létrejött új államalakulatot eddig 60 ország ismerte el, köztük Magyarország is, ugyanakkor például Oroszország, Szlovákia és Románia még nem tette meg ezt a lépést. Hogy miért nem, arra is adott a válasz: az oroszok mindig is nagy barátai voltak a szerbeknek, meg azután saját területükön is van egy két „önkéntes” , aki önállósulásra vágyik…A szlovákok és románok pedig attól félnek, hogy ha elismerik Koszovót, akkor Felvidék és Erdély magyarok lakta lakossága is vérszemet kaphat, kérheti a jelenlegi államalakulatból való kilépését. Persze, mindenki tudja, hogy ez badarság, mint ahogyan azt is, hogy a nemzetiségi problémák állandó felmelegítése az adott ország aktuális belpolitikai helyzetétől, viszonyaitól függ. Hogy miért építettek a szerbek útakadályokat Koszovóban? Azért, mert Szerbia nem ismeri el a koszovói vámbélyegzőt, ezzel ugyanis óhatatlanul elismerné magát az országot is, így gyakorlatilag semmilyen áru nem juthat be a Szerb Köztársaság területére. Válaszul a Koszovói Köztársaság behozatali tilalmat vetett ki a szomszédjából érkező árukra. S míg ezt a legtöbb határátkelőhelyen sikerült be is tartani, a Brnjak és Jarinje nevű határállomásokon keresztül továbbra is zavartalanul keltek át a szerbiai szállítmányok. (E két határátkelő egyébként Koszovó többségében szerbek lakta részén található.) A koszovói rendőrség alakulatai július végén megszállták az átkelőket, hogy érvényt szerezzenek kormányuk rendeletének. A feldühödött szerbek ekkor nemes egyszerűséggel felgyújtották a két határállomást, Molotov-koktélokat dobáltak az ottani rendőrségre, egyik közeli faluban tűzharcra is sor került, melynek során néhány koszovói rendőr életét vesztette. A híradások szerint a szerbek gépfegyvereket használtak az összecsapás során, ami újfent arra utal, hogy a kilencvenes években zajló balkáni háborúból még maradt vissza némi lőfegyver a hatalmas arzenálból. A békefenntartók (KFOR) igyekeztek rendet teremteni, sőt, maga Borisz Tadics szerb elnök is önmérsékletre intette a Koszovóban élő honfitársait, alig észrevehető eredménnyel. Az őrjöngést ugyan felváltotta egy „civilizáltabb” ellenállási forma, jelesül az útakadály létesítése, ami viszont továbbra is gondot jelent mind a két országnak, nemkülönben a KFOR alakulatoknak. Parancsnokságuk ugyan felszólította a tiltakozókat, hogy bontsák el a barikádokat, tegyék szabaddá az utakat, a nemzetközi egységek katonái (közöttük a mieink is) megkezdték az útakadályok eltávolítását, de ez a munka egy kicsit hasonlít a Déva várának építésére…Másfelől a lázongó szerbek jelentős támogatást kapnak nemcsak a civilektől, hanem a szerb pravoszláv egyháztól is, mert papjaik csatlakoztak az akadályokat építőkhöz és azok őrzőihez. Ez pedig, mint a múlt század utolsó évtizedében tapasztalhattuk, nem vezet(het) jóra. Tudniillik, a szerb pravoszláv pópák akkor is áldást mondtak a harcba induló csapatok tagjaira. Az eredmény ismeretes. Igaz, később az egyház vezetése elhatárolódott a szörnyű vérontásról és nem buzdított tovább hazafias cselekedetre sem. Egyszerűen szólva: áll a bál. Az egyszerűnek tűnő kis incidenseket nem szabad lebecsülni. Ismerve az ottaniak mentalitását, harciasságát, nem tűnik egyszerűnek a probléma megoldása. Pedig erre egyfelől az emberéletek megőrzése végett lenne óriási szükség, azért, hogy ne szélesedjen ki ez a konfliktus nagyobb területre. Másfelől pedig azért, mert Szerbia EU-s felvétele – ellentétben a közvélekedéssel -- a néhány háborús bűnös kiadatásával még nem valósult meg. Sőt, a koszovói probléma megoldása lenne/lesz az a kulcskérdés, amely zöld utat biztosít majd déli szomszédunk számára az európai országok e társulásába. Legalábbis véleményem szerint…