Felmerül a kérdés az adott helyzetben, hogy mi lesz a Forradalom Testvéri Vezetője és Útmutatója kényszerű távozása után? A mostani kaotikus helyzetben az érzékelhető, hogy az Átmeneti Nemzeti Tanács jelenleg az egyetlen olyan tényező az országban, amely egyelőre uralni tudja a helyzetet.
Az elmúlt napokban percről-percre változott a hadi helyzet a líbiai főváros körül. Ha valaki figyelmesen olvasta a különböző hírportálokon a Tripoliból érkező információkat, gyakran az volt az érzése, hogy nagyobb a zűrzavar a médiában, mint az események színhelyén. Egyik pillanatban még azt olvasom ugyanis, hogy a líbiai főváros a felkelők kezén van, elfogták Moammer Kadhafi három fiát (a hétből), órák kérdése, hogy a 42 év óta uralkodó ezredes is a felkelők kezére kerüljön. Alig később a rádióban már azt hallom, hogy a Kadhafihoz hű erők előtt az egyik fia, akit ugyebár elfogtak a lázadók, további harcra buzdító beszédet mondott és ellentámadásba küldi a kormányzati negyed körül lévő, több ezer jól felfegyverzett katonát, köztük a vezér különösen harcias női gárdáját is. Nos, ilyenkor mondja az ember, hogy ebből elég, de azután ismét visszatér az információforrásokhoz és várja az eseményekről szóló tudósításokat.
Amelyek e sorok írásakor már többé-kevésbé egybehangzóak: Tripoli elesett, a Báb el-Azizíja épületegyüttesben is bent vannak a felkelők, most próbálják elfogni Kadhafit. A kormánycsapatok részéről tanúsított ellenállás már szinte megszűnt, de a labirintusokból, bunkerekből álló és hatalmas kiterjedésű épületben még érheti meglepetés az odavetődő harcosokat…
Moammer Kadhafi ezredes tehát megbukott. Az 1942. június 19-én született hivatásos katona 1969. szeptember 1-e óta vezette az afrikai országot. A fiatal tiszt társaival ekkor döntötte meg Idrisz király uralmát (aki akkor éppen törökországi gyógykezelésen volt…), az államcsíny után vált Líbia teljhatalmú parancsnokává – ezredesi rangját végig megtartotta, nem „léptette elő” magát tábornokká, marsallá, mint a világon ez az erőszakos úton hatalomra kerülő katonák esetében gyakran megtörtént. Soha nem nevezték elnöknek vagy államfőnek, mindösszesen a Forradalom Testvéri Vezetője és Útmutatója címet volt hajlandó viselni. Rendszerét népi demokratikus jóléti államnak nevezte, új, zömmel iszlamista törvényeket hozott, betiltotta dohányzást, a szerencsejátékokat. Támogatta az iszlám felszabadító mozgalmakat, esküdt ellensége volt a Nyugatnak, de elsősorban az Egyesült Államoknak. Nyilván ezért nevezte Reagan elnök „a Közel-Kelet veszett kutyájának” Kadhafit, aki időnként igyekezett megfelelni a kitüntető címnek, mert részt vett néhány olyan merényletben, amelyeknek nagy emberáldozatai voltak. Ezek közül is kiemelkedik az 1988. december 21-én, a skóciai Lockerbie kisváros felett felrobbantott amerikai utasszállító repülőgép esete, amelynek 21 országból 270 áldozata volt, közöttük egy négytagú magyar család is. Az amerikaiak ekkor megpróbálták eltávolítani a líbiai elnököt hatalmából, bombázták Tripolit és Bengázit, a beavatkozás azonban nem járt sikerrel. Az ország nemzetközi politikai és főleg gazdasági elszigeteltsége: igen. Felütötte fejét a munkanélküliség, az olajban gazdag állam egyre nagyobb szociális problémákkal volt kénytelen szembe nézni. Nőtt az elégedetlenség a lakosság körében.
Idén márciusban – Tunézia és Egyiptom példájára – zavargások törtek ki, előbb a tengerparti Bengáziban, majd több más városban is, végül Tripolit is elérte a tüntetések hulláma. Kadhafi és hívei kezdetben erőszak alkalmazásával próbálták szétverni az elégedetlenkedőket, majd kisebb engedményekre is hajlandók lettek volna. A tüntetők azonban ezeket nem fogadták el, hanem egyre szervezettebben támadták a rezsim katonai és közigazgatási pontjait, majd – a NATO bombázók hathatós segítségével – elérték Tripolit. Az időközben létrehozott Átmeneti Nemzeti Tanács vezetésével immáron politikai tényezőként is jelen voltak és vannak az ország életében, szervezik az elfoglalt területeken a közigazgatást és igyekeznek berendezkedni a Kadhafi-rezsim bukását követő időszakra. A polgárháborúnak rengeteg áldozata van, jobbára civilek, ártatlan emberek, akik az utcára vonultak azért, hogy megszabaduljanak a 42 éve uralkodó diktátortól. Hogy áldozatuk nem volt hiábavaló, az talán hamarosan be is bizonyosodik, mihelyt a lázadó erők felszámolják az ezredes Báb el-Azizíja-i rejtelmes bunkereit és elfogják, netán elejtik Kadhafi ezredest.
Katonai szakértők garmada magyarázza mostanság, hogy melyik lenne a „kedvezőbb változat” a líbiai vezető számára – ha megölnék, vagy ha élve fognák el. Az első eset taglalása felesleges, a másodikban pedig két lehetőség merül fel: eleget tesznek a Hágai Törvényszék 2011. május 16-i elfogató parancsának és akkor ott állítják bíróság elé, megússza egy életfogytig tartó áristommal, vagy hazájában ítélkeznek felette. Ez utóbbi viszont szinte biztosra vehető, hogy a diktátor halálát jelentené. Van azonban egy harmadik út is, jelesül, ha Kadhafinak sikerül kiszöknie az országból és valamelyik „baráti” állam befogadja. Manapság azonban ez már eléggé nehezen megy, hiszen a befogadó országot nagy valószínűség szerint a szankciók és az elszigetelődés veszélye fenyegetné.
Felmerül a kérdés az adott helyzetben, hogy mi lesz a Forradalom Testvéri Vezetője és Útmutatója kényszerű távozása után? A mostani kaotikus helyzetben az érzékelhető, hogy az Átmeneti Nemzeti Tanács jelenleg az egyetlen olyan tényező az országban, amely egyelőre uralni tudja a helyzetet. Vezetője az az 58 éves Musztafa Abdul Dzsalil, aki korábban Kadhafi igazságügy-minisztere volt, s aki az ezredes belső ellenzékének számított a kormányon belül is. Jó ismerői szerint kiváló jogász, ért az emberek nyelvén és nagyszerű szervező. Kétségkívül ő a líbiai változások kulcsfigurája. A nemzetközi politikai közvélemény is elismeri képességeit és az általa vezetett Tanácsot eddig több, mint 60 állam, köztük Magyarország is elismerte. A hogyan tovább kérdésre azonban nem tudni ő adja-e majd meg a választ. Tudniillik az alig 7 milliós lakosú országban – a diktatúra ellenére is – gyakoriak a törzsi villongások, a nagyobb városokban az iszlám különféle áramlataival találkozhatunk, s a munkanélküliség okozta szociális rétegeződés is megosztottsághoz vezetett. Hogy ilyen körülmények között, a kézzelfoghatóan hatalmas olajkincs mellett, miként sikerül majd kivezetni az országot a kátyúból, arra felelősséggel ma senki sem vállalkozik.
Mindenesetre az már most ismeretes, hogy amint a líbiaiak felszámolják a volt rezsim utolsó maradványait, azonnal folyósítják számukra a nyugati bankokban zárolt 2 milliárd dollárt… Márpedig egy teljesen tönkrement, infrastruktúráját szinte porig lerombolt ország számára az ilyen „talált pénz” is jól jön. Hogy ezt az Átmeneti Nemzeti Tanács használja fel vagy a beígért demokratikus választások után egy másik testület, arra csak a jövő ad(hat) választ.
Legalábbis, véleményem szerint…
