Hitből bontjuk a tetőt másokért

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A segítségnyújtási szándék mögött meghúzódó akarat, elveheti a hálát és a dicséretet attól a személytől, akit valójában megillet.

Lehet segíteni emberi korlátolt gondolkodással és lehet segíteni Isten vezetésére, úgy, hogy a segítségnyújtás valós, és az érte járó dicséret nem az emberre száll. Az örök dilemma folyvást ránk talál a rengeteg szükségben: egy ember, egy közösség, egy intézmény támogatásának a lehetősége, egy jó cselekedet lehetősége. Az érte járó dicsőséget az ember mégsem veheti el és nem teheti zsebre: mert minden, ami jó az Istentől való.

Bizonyosság a segítőről…

„Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb; mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.”

(János első levele 5:9)

Néhány hónappal ezelőtt egy pénztárca tűnt el, abban irtok és pénz, egyik sem került meg. Rá néhány hétre eltűnt az új pénztárca is, a pénzzel. Komoly nehézség ez ebben a világban, a tulajdonosa őszinte dühöt és némi keserűséget érzett. Az egész lakást fenekestül felforgatta, pontosan végig gondolta, hol járt az előző nap estéjén, amikor még megvolt a pénztárca. Végül rádöbbent, hogy előző este a benzinkútnál tankolt, ahol készségesen elővették az esti kamera felvételeket, amin jól látható volt, hogy fizetést követően a tárcát zsebébe tette, nem hagyta a benzinkúton. Keresztény ember lévén buzgón imádkozott, mert nehézségben érte, hogy ilyen rövid időn belül a második pénztárca is köddé lett. Ezen ponton magam is bekapcsolódtam a kutatásban, a lakás környékét néztem esetleg meglelem valahol, ahol az autóból kiszállt előző este. Tudtuk, hogy lehet emberi erőből és humán rációból kutatni, de az közel sem lehet hathatós segítség. Megállva a felforgatott lakásban imádkoztam és kértem azt az Istent aki minden szükségletünket betölti, hogy emlékezzen meg erről az emberről. Ekkor megláttam egy lelógó ágytakarót, elmosolyodtam magamban, és kimondtam a valóságot ima formájában: Istennél akinél nincsenek lehetetlenek odateheti a lelógó ágytakaró alá a tárcát, akárhol is legyen. Odaléptem az ágytakaróhoz felemeltem: megpillantottam a tárcát. A tulajdonosa természetesen elmondta, hogy valóban mindent felforgatott előtte, és az ágytakarót is megemelte, de akkor még nem volt ott a pénztárca. Pontosan tudtuk kit illet meg ezért a hála, és a dicséret: legkevésbé sem bennünket.

Előre elkészített jó cselekedetek…

„Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”

(Pál efezusiakhoz írt levele 2:10)

Szándékosan hoztam ezt a megtörtént esetet, amiben „pusztán” egy pénztárca volt a tét, és még aznap megoldódott a nehézség. Hisz a nem a probléma fokán van hangsúly, mert személyes életeinkben a tragédiák mindig jelen lesznek, a nehéz pillanatok, a betegségek a szegénység: mindezt sohasem kell kutatnunk hisz, mindig elénk kerülhetnek a szükséget szenvedők. Mégsem pöffeszkedhetünk önigazultságban, a „jó cselekedeteket” nem azért kaptuk, hogy saját vállunk megveregetve lelki ismertünket hűsítsük. Önmagában annak a lehetősége, hogy valaki a „jót” tegye, nem az ember kezében van, ugyanis ha a lehetőség tőlünk eredne, emberektől, akkor folyvást tökéletlen segítséget nyújtanánk. Ugyanakkor lehet előre elkészített jó cselekedetben járni, ha pedig abban járunk, minden érte járó hálát és köszönetet át kell adnunk annak a személynek, aki ezt lehetővé teszi: Istennek.

Hitből bontjuk a tetőt…

“Miért tanakodtok így szívetekben? Mi könnyebb: azt mondani a bénának: Megbocsáttattak bűneid! – vagy azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!? Azért pedig, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: “Ilyet még sohasem láttunk!”

(Márk evangéliuma 2:8-12)

Egykoron négy férfi fölmászott egy háznak a tetejére, és megbontották azt, hogy az így keletkező nyíláson egy fizikailag tehetetlen férfit, egy béna embert, leeresszenek egy olyan személyhez, akiről úgy sejtették, hogy valóságos segítséget nyújthat. Reményükben nem szégyenültek meg, mert az a személy, akivel a hordágyon leereszkedő férfi találkozott pontosan tudta, hogy mire van szüksége az embernek, és azt is hogy milyen sorrendben. A négy segítő odavitte a szükséget szenvedőt, mert úgy hitték, járás képtelensége a legnagyobb nehézsége, ugyanakkor Jézus Krisztus elsőként ezt mondta a hordágyon fekvőnek: „Fiam megbocsátattak bűneid.” A körülötte álló sokaság még ilyen botránykeltő mondatot sem hallott addig, hisz Isten káromlónak hitték, nem tudták, hogy a testben eljött Isten mondta ki ezt a mondatot. Jézus Krisztus látta a négy férfi hitét, akik hitből kibontották a tetőt, mert pontosan tudták, hogy semmi sem lehet drága ahhoz, hogy barátjukat elé vigyék. Az előre elkészített jó cselekedetben járhattak, tudva, hogy nekik nincs bölcsességük arra, hogyan lehet „jól” segíteni, de azt tudták, hogy ki az a személy, aki nem csak segít, de tökéletességgel adja a segítségnyújtást, mert tudja, hogy mi a valódi szükség. Valóban minden, ami jó Istentől való, a dicséret csak Őt illeti, minden jó cselekedetünkért is, amit ajándékba kapunk, hogy azokban járhassunk.

Előző sztori

Paczolay Pétert támogatja a Fidesz az Alkotmánybíróság elnöki posztjára

Következő sztori

Mózes Ervin leváltását kezdeményezi a szegedi Fidesz (FRISSÍTVE)