Vélemény: Az egyneműek házasságának alkotmányos lehetősége

...az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010-ben úgy határozott, hogy az európai országok nem kötelesek (!) törvényesíteni az egyneműek házasságát.

Az új magyar alaptörvény radikális bírálatai között szerepel az, hogy mivel az alaptörvény szerint „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget”, az „egyneműek” házasságának tilalmával olyan diszkriminációt érvényesítenek a törvényalkotók, mely összeegyeztethetetlen az Európai Unió alapértékeivel és különösen az egyén szabadságjogaival. Külföldi lapokban is szóvá tették, hogy a házasság intézményének „férfi” és „nő” közötti kapcsolatként való értelmezése „ultrakonzervatív” és „anakronisztikus”. Bárkinek joga van a házasságot egyneműek közötti intézményként felfogni, vagy törekedni arra, hogy a házasságot egyneműek közötti kapcsolatként intézményesítsék, de az alaptörvény vonatkozó passzusának értékelésekor érdemes a realitások szerint gondolkodnunk. Vannak országok, ahol bevett és törvényes az egyneműek közötti házasság, de ez nem azt jelenti, hogy Magyarország ezen a területen kilógna a sorból, és egyedüliként ragaszkodna egy máshol már rég meghaladott törvényi szabályozáshoz. Ezt azért érdemes tisztázni, mert azokat az európai uniós tagországokat, ahol alkotmányos vagy törvényi rendelkezések, vagy alkotmány- és törvényértelmezések alapján a házasságot eddig is férfi és nő közötti intézménynek tekintették, nem érik olyan támadások, mint Magyarországot. Litvánia 1992-es alkotmánya például, amellyel a litvánok 2004-ben sikerrel csatlakoztak az Európai Unióhoz, kifejezetten deklarálja: a házasság férfi és nő közötti szabad kölcsönös egyetértés eredménye. De nem kell nagyítóval vizsgálnunk az alkotmányokat, hiszen a magyar Alkotmánybíróság még az ún. 89-es alkotmány értelmezése alapján sem nyújtott alkotmányos alapokat ahhoz, hogy a házasságot egyneműek közötti kapcsolatként intézményesítsék, ami azért sem ad absurdum az „európai értékek” alapján, mert

az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010-ben úgy határozott, hogy az európai országok nem kötelesek (!) törvényesíteni az egyneműek házasságát.

A Bíróságot az egyes országok saját társadalmi értékrendjének elismerése vezérelte. Az, hogy a törvényalkotók saját társadalmi értékrendjük szerint szabályozhassák a kérdést. Az új alaptörvény megalkotói és elfogadói végülis nem tettek mást, mint hogy „textualizálták”, az alkotmány szövegszerű rendelkezésévé pontosították azt, amire a magyar Alkotmánybíróság az ún. 89-es alkotmány értelmezése során jutott ebben a kérdésben. Aki tehát az új alaptörvény vonatkozó rendelkezését bármilyen okból támadja és – ezért – bármilyen jelzővel illeti, az Alkotmánybíróságot is kell (kellett volna) támadnia és minősítenie az ún. 89-es alkotmány „konzervatív” értelmezése miatt. A korábbi (eddigi) alkotmányértelmezés és a mostani alkotmányba foglalás között azonban komoly súlykülönbségek is vannak. Mindaddig ugyanis, amíg csak alkotmánybírók szakmailag szubjektív (ami nem azonos az önkényessel) értelmezése köti a törvényalkotók kezét, nagyobb mozgástér kínálkozik a „liberális”, tehát az egyneműek házasságát megengedő szabályozásra. Különösen akkor, ha a magyar Alkotmánybíróságon belül „liberális” bírók kerülnek többségbe. A tételes, szövegszerű alkotmányos szabályozása a kérdésnek azonban már megköti még a „liberális” bírók kezét is, feltéve, ha nem annyira liberálisok, azaz nem annyira szabadon értelmezik az alaptörvényt, hogy úgy gondolják, a vonatkozó passzus szövegszerű és pontos tartalmától (rendelkezésétől!) eltekinthetnek. Azok számára, akik továbbra is ragaszkodnak a házasság intézményének „liberalizálásához”, az egyneműek házasságának legalizálásához, az ügy nincs teljesen elveszve. Liberális jogállamokra a törvények liberális (megengedő és szabadságnövelő) alkalmazása és értelmezése jellemző, ezért szinte biztosra vehető, hogy próbaperekkel előbb-utóbb megpróbálják kikezdeni a házasság konzervatív szabályozását, ami azon a felfogáson alapul, hogy a házasság férfiak és nők közötti életközösség. Minden irónia nélkül, a lehető legkomolyabban mondom, hogy képzeljük el a következőket. Mindenféle individuális szabadságjogra, szabadságelvekre és – főleg – az identitás szabad megválasztásának elvére hivatkozva két „egynemű” magától értetődően próbálhat meg házasságot kötni. És ha „férfi” vagy „női” nevük alapján már a legelején akadályokba ütköznek, hivatkozhatnak arra, hogy az alaptörvény a házasság intézményét mint „férfi és nő” közötti, nem pedig „férfi nevűek és nő nevűek” közötti életközösségként definiálja, amiből rögtön következhet annak felvetése is, hogy vajon alkotmányos-e, hogy férfiak (fiú gyermekek) csak „férfi” nevet, a nők (leány gyermekek) meg csak „női” nevet kaphatnak. És egyáltalán: egy név mitől „férfi” vagy „női”? Azt az ellenvetést is, hogy az egyneműek házasságának végső soron nem a nevük, hanem a nemi hovatartozásuk az akadálya, könnyedén elháríthatják azzal, hogy egyszerűen kijelentik, hogy melyik nemhez tartoznak. Az illetékes hivatalnok erre mondhatja egy nőnek, akiről már annak női neve miatt is azt gondolja, hogy nő, hogy „dehiszen Ön nő”, de mit tegyen, ha az illető erre a leghatározottabban azt válaszolja, hogy „nem, én férfi vagyok”. Hogy lehet egy ilyen vita végére törvényes pontot tenni? Az, hogy az elsődleges nemi jelleg, az anatómiai jegyek alapján dőljön el a kérdés, a próbapert illetően nem járható út, hiszen egy anyakönyvezetőnek semmilyen joga sincs arra, hogy a nemi hovatartozás biológiai bizonyítékát megvizsgálja. Ergo: az általa szubjektíve feltételezett biológiai hovatartozás alapján sem utasíthatja el a házasságkötést - legalábbis jogszerűen. Ha meg mégis ezt tenné, és ebben egy per során jogalkalmazó szervek igazat adnának neki, az egynemű pár okkal-joggal hivatkozhatna az alaptörvényre. Mondván: az alaptörvény a házasságot expressis verbis csak „férfi” és „ nő”, nem pedig „biológiai értelemben vett férfi és biológiai értelemben vett nő” közötti „életközösségként” definiálja…