770 éve ütköztünk meg a muhi síkon

Április 11-én a költészet napját, valamint híres poétánkat, József Attilát ünnepeljük. Pedig a magyar történelem egy borús korszaka is kapcsolódik ehhez a dátumhoz: 770 évvel ezelőtt, 1241-ben ekkor csapott össze a muhi síkon IV. Béla a tatár seregekkel, akik döntő vereséget mértek a magyarokra. Az egy évig tartó hadjárat alatt a magyar lakosság majd' fele odaveszett.

A mongol birodalom a 13. század eleje óta folyamatos terjeszkedésben volt:

Temüdzsin

, azaz ismertebb nevén Dzsingisz kán, miután sikeresen egyesítette a mongol törzseket, lerohanta és meghódította Kínát, Perzsiát és Oroszország nagy részét, létrehozva a valaha volt legnagyobb összefüggő területű birodalmat. Miután keleten csaknem mindent feldúltak - egyedül Japán maradt érintetlen -, és nem akadt ellenfelük, lovaikat Európa irányába fordították.

Szemben az árral

Miután a tatárok 1240-ben Kijev bevételével felmorzsolták az orosz seregek utolsó ellenállását is, nyitva állt az út Kelet-Európa és Magyarország felé. A Kárpát-medence ekkor az egyik legfontosabb kapu volt a Nyugati országok felé,

IV. Béla

magyar király tehát számított a támadásra. Letelepítette a mongolok elől menekülő kunokat, és segítséget is kért Európától. A középkori nyugati nagyhatalmak azonban egymással voltak elfoglalva:

II. Frigyes

német-római császár éppen

IX. Gergely

pápával támadt nézeteltérését próbálta elrendezni,

IX. Lajos

francia király pedig a valdens eretnekekkel harcolt, hogy hatalmát stabilizálja. A közelgő háborúban egyedül történelmi szövetségeseinkre, a lengyelekre számíthattunk – ezzel azonban

Batu

kán, a tatárok fővezére is tisztában volt. Egy tümen, azaz egy nagyjából 10 000 fős hadsereget indított Lengyelország ellen, és a legnicai ütközetben megsemmisítő vereséget mért akkori északi szomszédainkra. Egyedül a templomos és a johannita lovagok küldtek segítséget a lengyeleknek, valamint a cseh király,

I. Vaclav

indított útnak csapatokat, ez a haderő azonban az erőviszonyokat felmérve inkább visszafordult, hogy saját országának határait védje. Magyarországra várt hát a feladat, hogy megállítsa az előretörést.

A csata

A magyar seregek a Sajó bal partjánál, a folyón átívelő híd közelében ütöttek sátort. Mivel félt, hogy a gyors mozgású mongol lovasok felőrölnék a szárnyakat, IV. Béla egy helyre összpontosította a magyar hadakat, szekértáborból körkörös védelmet kialakítva. Mivel Batu kán látta, hogy a magyarok védelemre rendezkedtek be, éjszaka váratlan rajtaütéssel akarta kicsalogatni őket. A tervet azonban egy szökött hadifogoly elárulta, így a védők felkészülten várták a tatárok támadását, akik április 11-én éjszaka megkíséreltek áttörni.

Kálmán

herceg, a király öccse, valamint

Ugrin

érsek vezetésével véres harcok folytak a hídért hajnalig, mikor a mongolok visszaszorultak a folyó túlpartján lévő táborukba. A magyar seregek is visszatértek szekérváraik védelmébe, remélve, hogy a csata kedvét szegte Batu kán hadainak. A tatárok azonban cselhez folyamodtak: haditervük atyja,

Szübőtej

vezetésével gyors mozgású csapataik gázlót kerestek a folyó mentén, ahol átkelve meglephetik oldalról a mit sem sejtő magyarokat. Eközben Batu kán, hogy elvonja IV. Béla figyelmét, újabb frontális támadást indított a híd megszerzésére. Kálmán herceg és Ugrin érsek, valamint a szövetséges templomos lovagok vitézül védekeztek a kibontakozó második csatában, s a mongolok a történetírók szerint úgy hullottak, hogy Batu kán még a visszavonulást is fontolóra vette. Reggel hét órára azonban megérkeztek a folyón átkelt mongol csapatok is, akik véglegesen megfordították a csata menetét. A magyarok a szekérváron belülre kényszerültek, egyre kisebb helyre szorultak vissza, hogy a beszámolók szerint már pajzsukat sem tudták felemelni a nyílzápor ellen, saját sátraik kötelékeibe is belegabalyodtak, képtelenség volt így csatarendbe állni. Kisebb fegyelmezett csapatok megpróbáltak még támadást indítani, de a csata innentől kezdve inkább csak mészárlás volt. A templomos lovagok az utolsó szálig elestek, Kálmán herceg és Ugrin érsek súlyos sebekkel hagyták el a küzdelmet, a király öccse később bele is halt sérüléseibe. IV. Bélát csak híveinek önfeláldozó, hűséges védelme árán tudták észak felé menekíteni, miközben a tatárok felgyújtották mögöttük a sátortábort. A vesztes helyzet ellenére a harc még egészen estig zajlott, a hátramaradt magyarok az utolsó leheletükig küzdöttek, áldozatuknak is köszönhető, hogy a király (és vele az ország) megmaradt.

Következmények

Ugyan a magyarok döntő csatát vesztettek, mégsem sikerült teljesen legyőzni őket. A mongol előretörés meg-megakadt a kővárakban hősiesen ellenálló védőkön, többek között Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma és Nyitra erődítményeivel sem tudtak megbirkózni az egyébként a kor legjobb ostromharcászatával rendelkező tatárok. 1242-es hirtelen visszavonulásuk okának sokáig

Ögödej

nagykán halálát tartották, a mongol kurultáj azonban csak évekkel később, 1246-ban választott új kánt. Újabb kutatások alapján valószínűbb, hogy a komoly veszteségeket szenvedett, betegséggel és ellátási gondokkal küszködő tatár hadakat inkább egy későbbi vereség elkerülése végett fordította meg Batu kán. Béla király ezalatt az adriai Tengermelléken található Trau (a mai Trogir) szigeti várába húzódott vissza, ahonnan a mongolok egy rövid ostromkísérlet után elvonultak. Egy év leforgása alatt a magyar lakosságnak feltehetőleg a fele, nagyjából másfélmillió ember odaveszett, emellett az anyagi kár is rendkívül jelentős volt. A krónikák szerint IX. Gergely pápa megsiratta Magyarországot, és a domonkosokon keresztül keresztes hadjáratot is kezdeményezett a mongolok ellen. Tényleges segítséget viszont ezután sem nyújtott, mert túlságosan elfoglalta a Német-Római Birodalommal folytatott csatározása. Hatalmas feladat várt IV. Béla királyra, a „második honalapítóra”, hogy a romokból építse újjá hazánkat.

Összeállította: Illés Attila