Közélet

A hajléktalanok kiszolgáltatottsága

A hajléktalanok kiszolgáltatottsága

2010. november 4., csütörtök
A hajléktalanok kiszolgáltatottsága

Balogh Tiborné: „Önfenntartó, önreguláló rendszert lehetne kiépíteni”

2010. november 11-én a Magyar Tudomány Ünnepének keretében a Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) egyik rendezvénye a hajléktalanság kérdéseit teszi vizsgálódás tárgyává. Ez gesztus értékű, jelzi: olyan témával van dolgunk, amely túlmutat a pártokon, a politikán, és arra késztet, hogy a hatalom - hacsak nem képes cáfolni a tényeket - respektálja. A hajléktalanoknak a szociális hálóban elfoglalt helyéről, helyzetéről kérdeztük Balogh Tiborné Baricz Valéria szociális munkást.

– Ennek firtatása már csak azért is aktuális, sürgősen átgondolandó kérdés, mivel a tél, a hideg közeledtével számos nő és férfi kerül veszélybe, amit úgy gondolom, nem lehet megengedni általános, humánus szempontokból sem. Magyarország lakosságszáma vészesen csökken, minden honfitársunkat meg kell becsülni, meg kell tartani. Mindnyájan értéket hordozunk, amit illik elismerni. Persze nem elhanyagolható az sem, hogy nem azonos mértékben hajtunk hasznot a társadalomnak, a közösségnek, s hogy ezt méltányolni szükséges – erkölcsileg, anyagilag egyaránt. Ám létezik egy olyan minimum, amely valamennyiünket megillet.

– Mi ez a minimum?

– Az ember olyan élőlény, amely önmagában csak igen mérsékelten képes a természeti körülményekhez alkalmazkodni. Az állatoknál jóval kiszolgáltatottabb, hiszen azok élettere szűkebb, mint a mindenhova betolakodó emberé, s cserébe a limitáltabb területért ezt ösztönösen használják ki jól. A rendszeresen utcán élő ember életminősége előbb-utóbb látványosan leromlik, átlag életkora lerövidül, korábban hal meg, mint szerencsés társai. Nem lehetne megengedni azt sem, hogy egy önmagát civilizáltnak mondó társadalomban emberek éljenek fedél nélkül: utcán, bokrokban, közterületeken, aluljárókban, miközben üres lakásokkal rendelkezünk. A legfrissebb hiteles felmérés szerint Budapesten például több üres lakás van, mint hajléktalan!

– Hogyan lehetne definiálni, kik tartoznak a hajléktalanok közé?

– A hajléktalanok bizonytalan, krízisbe került otthontalanok, akik kiszolgáltatott helyzetükben cél nélkülivé váltak. A pszichiátriai intézmények nálunk dívó bezárásával a kritikus fázisba jutott egyénnek nincs lehetősége konfliktusai feldolgozására, a megoldás eltervezésére. Gyakorta kiút nélküli zsákutcában találják magukat.

– A pontosság kedvéért, ez azt jelenti, hogy a hajléktalanokat több típusba sorolhatjuk?

– Igen. Akad köztük, aki nem képes alkalmazkodni, megfelelni a társadalmi elvárásoknak, kilép ebből és a hajléktalanságot választja. Nincs törvény a számára, csak az utca a törvénye, nem motiválja senki és semmi, híjával van a reménynek, a szeretetnek, a számára egyetlen megoldást választja: belép a szociális hálóba. Eleve innentől a minden mindegy. Itt lenne helye a pszichiátriának az önbizalomvesztés megszüntetése apropóján, de mi – sajnos – fokozatosan pszichiátria-mentes országgá válunk. Az érintettek számára két út létezik, a végeredmény egy aránylag lassú, ám annál kegyetlenebb haldokláshoz vagy halálhoz vezet, vagy az öngyilkosságot eredményezi. Az optimális megoldás egy sziszifuszi küzdelem vállalása ezen hajléktalanok megváltása okán. A másik típus az eladósodottak, munkanélküliek, a fedelet és munkát vesztetek köre, akik remélhetőleg átmeneti állapotukból vissza kívánnak jutni a normák világába. Belépnek a szociális hálóba, melyből szívesen szabadulnának. Kiutat kellene látniuk, hiszen örömmel vennék, ha lehetne céljuk, ha láthatnák azt. A hajléktalanok harmadik csoportjába a guberálókat sorolhatjuk. Őket vagy megbízóik küldik az utcára, gyáván kihasználva a lecsúszott embereket, vagy önként vállalkoznak feladatukra. Aprópénzre van ugyanis szükségük, főként alkoholra kell a kikunyerált pénz, amelyet többnyire más forrásokból is kiegészítenek.

– Jogos közhely a mai magyar társadalom abszurd módon szélsőséges anyagi megosztottságát szóba hozni. Az egyik szélsőség az immár tömegessé vált létfenntartásukért, munkahelyért és lakhelyért küzdők tábora. Ha nincs munka, elszegényedés van; megnő a rablások, gyilkosságok, lopások száma. Ezek az emberek nem felhalmoznak, hanem a megélhetésükért szánják el magukat például a lopásra. Hogyan reagálunk minderre?

– Rendeleteket hozunk, büntetünk ahelyett, hogy rangján kezelnénk a kialakult, egyre tűrhetetlenebbé váló helyzetet. A hajléktalanság nem a XXI. század hozadéka. Valamennyi, ezzel a kihívással találkozó társadalom kezelte a maga módján ezt a problémát. Nálunk manapság a jámbor polgár kímélése okán a szembekötősdi működik: amit nem látunk, nincs is. Sétáljunk a Kárász utcán, a minap tatarozták ama házat, amely sajátos alsó felületének hála aránylag meleg teret biztosíthatott néhány hajléktalannak. Éltek is vele. Megszüntették ezeket a beugrókat, s ezzel „orvosolták” az odakucorgók gondjait. Avagy gondoljunk a Tisza Lajos körút 77. számú ház barbár árkádmegsemmisítésére… Igazi struccpolitika, amely tartósan – történelmi tanulság – soha nem élte túl az éppen fennálló hatalmat.

– A paradoxon az, hogy Magyarországon állandóan szakemberek véleményéért kiált a hatalom, ám esze ágában sincs komolyan venni megszólalásaikat. Ugyanakkor dönteni, kivitelezni, megvalósítani csakis a hatalom tud. Ön milyen megoldásokat ajánlana?

– Meggyőződésem szerint önfenntartó, önreguláló rendszert lehetne kiépíteni. Az egészségügyi ellátást következetesen kétpillérűvé tehetnénk. Tb-befizetés esetén az alapellátást kivétel nélkül ingyenessé, általánossá szélesíthetnénk, s a luxusellátást nem kellene dotálni egyetlen fillérrel sem. Előbbi állami feladat legyen, az utóbbiban részt kérhetnének a vállalkozások is. A volt munkásszállókat át kellene adni a hajléktalanoknak, akik így minimum 2x3 méteres, közös tusolójú, ám szeparált, zárható szobához jutnának. Ha újra szocializálni kívánunk valakit, olyan egyénné kell formálnunk, aki visszarévedve múltjára igényt tart tartalmas emberi kapcsolatokra, mint például a barátság, esetleg az újra befogadó család. Ehhez azonban garantálni szükséges egyfajta intimitást. A zárható, egyszemélyes, vendég fogadására is alkalmas szobáért cserébe takarítania kellene a helyiséget, s ápoltan, tiszta ruhában az utcára lépnie. Ruhát a karitatív szervezetektől lehetne előteremteni. Mindezért cserébe szerződésben kikötött határidőn belül rendeznie kellene az életét – egyébként térítési kötelezettsége lenne. A rendezéshez a szállást igénybe vevők munkálkodását is meg kellene oldani, például az önkormányzat művelési területet jelölne ki, ahol saját részükre és eladásra egyaránt termelhetnének, s egy kijelölt alapba befizetnék az életük újraindítását biztosító összeget. Motiválás, ráhangolás lehetne ez egy perspektívával kecsegtető élethez. A szakmával nem rendelkezők befejezhetnék iskoláikat, szakmát tanulhatnának úgy, hogy mindeközben a szociális háló egyik eleme, a munkaügyi központ folyamatosan keresné számunkra a munkahelyet, a kihelyezést segítve. Idővel önkormányzati bérlakásra fizethetnének be.

– Persze figyelemmel kellene kísérni az életük alakulását.

– Hogyne. Szisztematikusan nyomon kellene követni a lassanként már csak volt hajléktalant azért, hogy megtorpanásai, csalódásai ne legyenek elviselhetetlenek számára, hogy az esetleges átmeneti válságok minél rövidebbek legyenek. Bővíteni kellene a szociális munkások jogkörét, legyen tényleges intézkedési köre minden szociális munkás igazolvánnyal rendelkezőnek, amelynek betudhatóan valamennyi hatóság egyenjogú partnernek tekintené őket.

– „Írott malaszt” – reagálhatnak egyesek...

– Szerencsére ezt az írott malasztot egyre többen írjuk. Csak két friss példa, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma – példa nélküli felismerés – felkérte a 16 év óta hajléktalan

Balogh Gyulát

arra, hogy vegyen részt a hajléktalanság problémaköre kezelésének rövid- és középtávú program-tervezésében. Egy fecske nem csinál ugyan nyarat, viszont végre ráébredtek, hogy a közös sorsban, kitaszítottságban résztvevő személyiség pótolhatatlan empátiájával mi mindent vetethet észre, önmagában érdem! „A város mindenkié” csoport levelet írt

Schmitt Pálnak

, melyben arra kérték a köztársasági elnököt, ne lehessen büntetni a hajléktalanokat, az utcán rekedteket. Nos, így is lehet. Felelősségteljesen, a gondokat nem elkendőzve, hanem vállalva.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.