Csináljuk a görögtüzet!

Hamar össze is jött százharmincezer, azonos akaratú „csoporttag”, akikre lassanként mindenki úgy tekint, mintha immár egy népszavazási ívet is aláírtak volna, lakcímmel, személyi számmal, ahogy azt illik. A sajtó is teljes mellszélességgel az ügy mögé sorakozott fel: ugyanazok, akik nem oly régen még a Kósa-féle görögtüzet szították, most az ünnepi tűzijátékot oltanák.

Ha már ilyen szépen gyűlnek a Facebookon a bátor odaklikkelések

annak érdekében, hogy idén, Szent István ünnepén a hagyományos budapesti tűzijátékra szánt összeget fordítsa a kormány inkább az árvízkárosultak megsegítésére, gondolkozzunk el kicsit azon, mennyit is ér manapság ez az így megspórolt százmillió forint. Sok-e avagy kevés. Merthogy a kormány már eleve a korábbiaknál szerényebb, fele akkora tűzijátékot tervezett, tudtuk meg tegnap a csinos kormányszóvivőtől, erre különítették el azt a pénzt. Nos, ha úgy vesszük, százmillió forint igen tetemes összeg, rendesen ki lehet tatarozni, helyre lehet pofozni belőle vagy két tucat, árvíz rongálta falusi házat Borsod megyében. Lehet belőle vásárolni – no nem azon felül, hanem a helyett - öt luxusterepjárót, vagy éppen egy fél lépcsőházat Makkosházán, természetesen az oda nyíló, modernnek számító panellakásokkal együtt. Tehát sok pénz az. Ha viszont úgy gondolkodunk, hogy százmillió forintból ki sem jön Újszegeden két méretesebb, új építésű családi ház, és Budán a Svábhegyen is csupán egy közepes nagyságú „kompromisszumos villa” – vagy körpanoráma, vagy úszómedence! – futná ki belőle, mindjárt nem is tűnik olyan tengernyinek. Csak tűzijátéknyinak. Maradjunk hát annyiban, hogy elkölteni könnyű. És megkeresni? Százmillió forint mai áron mintegy 40 évi magyar átlagfizetésnek felel meg, azaz egy átlagember nagyjából ennyit keres ballagástól a nyugdíjba vonulásig; persze van, akinek megy ez hamarabb is: Szilágyiné Szalai Eleonóra úrasszonynak (BKV) például egyetlen tollvonással sikerült közel ennyit, 96 milliót saját magának kiutalnia, végkielégítés és egyéb juttatások, például titoktartási járandóság címén. De ekkora, egészen pontosan százmillió nyolcvanezer forint volt az egyéves bruttó munkabére a mi nemzeti bankelnökünknek, a jó Simor (Offshore) Andrásnak is, havi 8,34 millió forintjával számolva; hírlik persze, hogy az elmúlt esztendőben utoljára… (Bár csapatai még harcban állnak érte.) Tehát a százmillió nem csak a kiadási, hanem a bevételi oldalon is meglehetősen tarka és relatív képet mutat. Annyi bizonyos, hogy a károsultak nem lesznek tőle „kinn a vízből”, hiszen a (belügyminisztérium legutóbbi becslése szerinti) százmilliárdos nemzetgazdasági kárnak ez mindössze ezredrésze. Ahol pedig van ezer forint, ott kerül majd ezeregyedik enélkül is. Az internetes akció kezdeményezői persze tudják ezt, s hogy a demagógia vádját előre hárítsák, jelzik is, hogy jelképes cselekedetről van szó: ne puffogtassunk fölöslegesen föld-levegő, vagy ha a Dunáról, akkor víz-levegő rakétákat akkor, amikor honfitársaink sokasága úgy él a Hernád és a Sajó mentén, mintha kibombázták volna őket otthonukból. Hamar össze is jött csütörtökig százharmincezer, azonos akaratú „csoporttag”, akikre lassanként mindenki úgy tekint, mintha immár egy népszavazási ívet is aláírtak volna, lakcímmel, személyi számmal, ahogy azt illik. Senkinek eszébe sem jut kétségbe vonni, hogy valóban áll-é e virtuális térben szereplő csoport mögött ugyanennyi, százharmincezer hús-vér ember? A sajtó is teljes mellszélességgel az ügy mögé sorakozott fel: ugyanazok, akik nem oly régen még a Kósa-féle görögtüzet szították, most az ünnepi tűzijátékot oltanák. Márpedig egy Facebookos klikkelés számomra csak akkor hiteles, ha egyúttal egy tárcsázással párosul: az 1749-es illetve az 1752-es segélyvonal hívásával kétszáz illetve kétszázötven forint direkt segítségben részesítheti bárki bajba jutott honfitársait, mint ahogy azt az elmúlt hónapban több százezren meg is tették. Minden „klikk” mellé egy telefonhívás: máris ott vagyunk egyharmad tűzijátéknyi, azaz 33 millió forintnál! Kíváncsi vagyok, enged-e a kormány ezen, első látásra valóban nemes célt szolgáló és valóban politikamentesnek látszó nyomásnak. Remélem, nem. Ha enged, a hasonló esetekre vonatkozóan könnyű prédának, ha nem, szociálisan érzéketlennek tűnhet. Nem beszélve az urizálás szokásos vádjáról. Érdekes figyelni már most a „vidéki” igazodási kényszert: mikor cselekszik „helyesen” az adott képviselő-testület? Ha elébe megy a dolognak, mint Miskolc és Pécs, vagy ha a szerdai kormányülésig kivár? Mely magatartás hoz a helyhatósági választáson több szavazatot? Az ellenzéki vagy a kormánypárti városok csatlakoznak a tűz(ijáték)oltó mozgalomhoz inkább? Lám, így válik választási évben kőkemény politikai kérdéssé egy viszonylag egyszerű, ártatlannak tűnő civil kezdeményezés. Pedig csak arról van szó, hogy ha hazánkban nyilvánvalóan nagy a baj, éppen egy ilyen gesztussal, az ünnepünk kifakításával érdemes-e erre magunkat és egymást újfent emlékeztetnünk? Ha már a facebookos „mozgalom” kapcsán óhatatlanul is némi jó szándékú demagógiát szimatoltam, hadd éljek egy enyhén demagóg javaslattal magam is, annak érdekében, hogy a kecske is jóllakjon és a nemzeti ünnep méltósága is megmaradjon: rendben, utalja át a félretett százmilliót a kormány az árvízkárosultak számlájára, az augusztus huszadikai tűzijátékot viszont – ha már előző, a közszolgálat előtti életükben oly jelentős jövedelemadót takarítottak meg cégeik külföldre menekítésével – ez évben állja zsebből három offshore-lovag: a Simor, a Bajnai, meg az Oszkó. Mindent összevetve, a belügyminisztérium szerint országos szinten százmilliárd forint körüli eleddig az árvíz és belvíz okozta kár.