Az idő szorításában

Cikkünk frissítése óta eltelt 12 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Orbán Viktor valahogy úgy fogalmazott, hogy forradalom történt a szavazófülkékben (az eredményeket tekintve lelkünk rajta), de a magyar már csak olyan fajta, hogy ott visszhangzik benne ilyenkor a „most, vagy soha” mellett az „itt az idő is”!

Íme végére értünk a választásoknak, de az esélylatolgatásoknak még nincs vége. Immáron nem arról van már szó, ki alakít kormányt, milyen többséggel: az eredmény és a felhatalmazás adott. A kérdés mostantól az, a győztesek miként élnek a lehetőséggel. A kormányalakításig mennek majd a találgatások, kik lesznek a miniszterek, egyáltalán milyen tárcák állnak majd fel, milyen hatáskörrel, személyi összetétellel. És ha mindez kiderül, jöhetnek az alsóbb szintek…
Első látásra a helyzet egyszerű: mennek a régiek és jönnek az újak, az eredményesség a hatékonyság – az olcsóbb állam – megteremtése jegyében. Szarkasztikusan megjegyezhetném: így ment ez az utóbbi húsz évben, a feladat megoldása – többnyire – bizony személycserékben, a nomenklatúra leváltásában, az egymást váltó klientúrák pozíciókhoz juttatásában merült ki. Csakhogy most más a helyzet, a győztesek jelenleg hangsúlyozottan nem erre kaptak felhatalmazást. A következő kisebb parlamentbe is már csak a most mandátumot nyert képviselők fele fér majd be, pártállástól függetlenül (aminek mi tiszta szívből őrülhetünk). És akkor (ha minden igaz) nem is említem a soron lévő őszi önkormányzati választásokat: aki jelenleg még nyeregben érzi magát sem biztos, hogy fizetett önkormányzati képviselő maradhat.

De nem is ez itt a lényeg. A “politikusok” e szempontból eddig is csupán a jéghegy csúcsát jelentették. Ki ne hallott volna – sokkal jelentősebb költségvetési tételt kitevő – brancsok: családtagok, barátok, üzlettársak pozícióba juttatásáról. Ugyanakkor valahol természetes, hogy ilyenkor bizalmi emberek kerülnek kulcshelyekre! Az ebből fakadó morális probléma azonban most könnyen feloldható! “309 olyan szervezet van az országban, amelyik a központi államigazgatáshoz kapcsolódóan lát el országos hatásköröket, a legváltozatosabb formában: minisztérium, háttérintézmény, hivatal, nonprofit kft., alapítvány, közalapítvány. Őrület! Elég lenne negyven” – mondotta Kósa Lajos, nem sokkal a választás első fordulóját megelőzőleg. Nos, ezeket tényleg meg kell akkor szüntetni. Nem arról van szó, hogy kinek mit kellene átadnia, hanem hogy mit kellene teljesen abbahagyni. Ennek érdekében a „közigazgatási joganyag” negyven százalékát hatályon kívül kellene helyezni, mely ráadásul senkinek nem fog hiányozni, miközben mindez egyszerűbbé teszi a polgárok életét… Lesz hát min dolgoznia a “Tisztelt Háznak” a nyári ülésszak alatt (üdülés – ha így lesz – talán csupán augusztus második felében, az alkotmány ünnepe környékén eshet majd latba).
Hogy az addig hátralévő idő mire elég? Kiderül. Kívülről nézve szinte semmire, tekintve, hogy (mi, mint királyi többes: „az emberek”, „a nép”) bár elkönyveltük (?), hogy máról-holnapra nem lehet rendszert változtatni, de máról-holnapra élve ez az igény nem fog máról-holnapra eltűnni. Lehet tehát találgatni, esélyt latolgatni az idő szorításában, hogy mi lesz a soros (sorsszerű) lépése a felhatalmazottaknak.
Orbán Viktor valahogy úgy fogalmazott, hogy forradalom történt a szavazófülkékben (az eredményeket tekintve lelkünk rajta), de a magyar már csak olyan fajta, hogy ott visszhangzik benne ilyenkor a „most, vagy soha” mellett az „itt az idő is”! Az elmúlt nyolc év időtlenségében elfogyott türelem elvesztésére, innentől mindazok játszani fognak, akik ellenérdekeltek voltak a Fidesz és szövetségesei győzelmében. A „mostnál” nincs küzdelmesebb és könyörtelenebb való.

Előző sztori

Megyei közgyűlés: új néven a szocialista frakció

Következő sztori

Frontális ütközés a 47-esen: két súlyos sérült