Irtástól a verésig

Cikkünk frissítése óta eltelt 11 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Politikai kérdés is a hatvanöt évvel ezelőtt, 1944–45 fordulóján Jugoszláviában meggyilkolt magyarok sorsa. Egyrészt, mert politikai és jogi rehabilitációjuk nagyon nehézkesen és vontatottan halad, másrészt, mert Szerbia csatlakozási tárgyalásokat kezdett az Európai Unióval.

A múlt héten újabb magyarverésről érkezett hír a Délvidékről. A szerbiai Temerinben (ahol több mint öt évvel ezelőtt kemény brutalitással párosult etnikai alapú konfliktus zajlott le) a Vajdaság Ma című portál szerint „a szerb nyelven beszélő támadók egyike, miután a magyar fiatalt származása és lakhelye felől kifaggatták, minden ok nélkül brutálisan ütlegelni kezdte. Fején és szemén elszenvedett sérülései miatt a fiatalembert szombaton az újvidéki kórházba kellett vinni.” Mint a beszámolóból kiderül, a három támadót a szerb rendőrség gyorsan kézre kerítette, az internetes médium tudósítója azonban – nem kis realitásérzékről tanúskodva – hozzátette: „A hatékony rendőrségi fellépéssel akár elégedettek is lehetnénk, ha biztosan tudnánk, hogy a támadók elnyerik méltó büntetésüket.”
A második világháború végén, 1944–45-ben Tito partizánjai embertelen vérengzésbe kezdetek a Délvidéken. Az 1941 tavaszán Magyarországhoz visszakerült területen ezekben az időkben ismét impériumváltásra került sor: a titoi jugoszláv egységek szállták meg, amelyek minden egyes elfoglalt településen kegyetlen etnikai tisztogatásba kezdtek. Az 1990-es évek eleji délszláv háborúból a magyar és európai közvélemény által is megismert módszereket alkalmazták. Nem kíméltek időset, fiatalt, férfit, nőt. A szemükben mindenki bűnös volt, aki magyar. Ezekről a szörnyű eseményekről az utóbbi két évtizedben többen publikáltak könyveket (Matuska Márton, Cseres Tibor, Teleki Júlia, újabban Forró Lajos).
A délvidéki vérengzések magyar áldozatainak számáról komoly viták zajlanak a történészek között. Az bizonyos, hogy tízezres a nagyságrend (a szórás egyébként négyezertől az ötvenezerig terjed). A kommunista partizánok nemcsak a magyarokat bélyegezték meg kollektíven a háborús bűnösség vádjával, de a németeket – és részben a horvátokat – is. Két évvel ezelőtt civil szervezetek kezdeményezték, hogy január 23-t nyilvánítsa a magyar állam a délvidéki vérengzések emléknapjává. 1945-ben ugyanis ezen a napon kezdődött meg a csúrogi magyarok koncentrációs táborokba való deportálása. A kezdeményezők e tárgyban írt petíciójukat eljuttatták Sólyom László köztársasági elnöknek is.
Politikai kérdés is a hatvanöt évvel ezelőtt, 1944–45 fordulóján Jugoszláviában meggyilkolt magyarok sorsa. Egyrészt, mert politikai és jogi rehabilitációjuk nagyon nehézkesen és vontatottan halad, másrészt, mert Szerbia csatlakozási tárgyalásokat kezdett az Európai Unióval. Az EU-nak pedig – legalábbis papíron – egyik alapelve, hogy tagországainak polgárai a nemzetiségek, nyelvek, régiók, kultúrák sokféleségében és sokszínűben éljék meg az európai egység eszméjét és annak gyakorlati (gazdasági, politikai és kulturális) előnyeit. Azt előbb-utóbb föl kell ismernie a szerb politikai vezetésnek, hogy ebbe az uniós koncepcióba nem illenek bele a szerbiai magyarverések. Az pedig nagyon kevés magyarázatnak, hogy ezek elszigetelt, borgőzös jelenségek és hogy magyart verni jó.

Default thumbnail
Előző sztori

A Délvidéki Mártírium 1944/1945: a Magyar Holokauszt Emléknapja

Default thumbnail
Következő sztori

Teke: bemelegített a Szegedi TE

Legutóbbi hasonló cikkek