Az államszocialista rendszer kisebb-nagyobb rangú vezetői és a puhának nevezett kádári diktatúra haszonélvezői ugyanis igyekeztek hatalmukat átmenteni a következő politikai kurzus idejére is, ennek pedig legjobb útja a gazdasági élet befolyásos és meghatározó pozícióinak megszerzése volt.
Az elmúlt húsz évben Magyarországon lezajlott változások történelmi mértékkel mérve tagadhatatlanul jelentősek. Önmagában persze az évszázadokat – olykor évezredeket – átfogó tendenciákkal és jelenségekkel is foglalkozó történész számára a két évtized nem tekinthető túl nagy időnek, ráadásul húsz év múltán még sem a kellő távolságból való rálátás, sem a megfelelő és objektív értelmezés lehetősége nem adott. Mégis tapasztalhatjuk, az elmúlt hónapokban egyre több történeti, politológiai tanulmányban, esszében, publicisztikában kerül elő a rendszerváltozás kérdése és annak történelmi, szociológiai és politológiai elemzése.
A tudományos igényű munkák mellett a napi írott és elektronikus médiában, a közbeszédben, a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt is naponta megjelenik az elmúlt húsz év – a magyar demokrácia első korszaka – mérlegre helyezésének szándéka. Sajnos a magyarok többsége csalódott a hirtelenjött szabadságban. Hogy csak a fontosabb faktorok közül említsek néhányat: a magyar lakosság az 1980-as évek végén sem a munkaerőpiacon jelentkező versenyre, sem a magántulajdon szerepének középpontba kerülésére, sem a politikai pluralizmusra nem volt fölkészülve. Ebből következően a többség a rendszerváltozás okozta társadalmi, gazdasági, politikai kihívásokra sem tudott megfelelő válaszokat adni. Az 1990-es évek elején jelentkező elszegényedési és eladósodási hullám újabb és nagyobb lendületet kapott az elmúlt évben, sőt a szocialista-liberális kormányok elhibázott gazdaság- és szociálpolitikája tovább mélyítette a tömegeket érintő pénzügyi válságot.
Mégis azt figyelhetjük meg a baloldali elemzők és publicisták értelmezéseiben, hogy a rendszerváltozást követő társadalmi és politikai folyamatokat sikertörténetként könyvelik el. Ráadásul az MSZP és a holdudvarához tartozó értelmiségiek szerint ez a siker döntő mértékben az egykori állampárt bizonyos csoportjainak köszönthető. Kikristályosodott egy olyan alapállás, amely szerint a népi baloldal vagy a reformkörös szocialisták érdeme adott esetben nagyobb a rendszerváltozás előkészítésében, mint a népi vagy a demokratikus ellenzéké.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1989/90 utáni politikai és gazdasági berendezkedésünk jogi alapját megteremtő törvényeket még az államszocializmus korának törvényhozása fogadta el. A gazdasági életet érintő intézkedések közül néhány: 1987-ben bevezették a legfontosabb adónemeket (ÁFA, SZJA), abból az alapelvből kiindulva, hogy „a magánszemélyt összes jövedelme után adókötelezettség terheli”. Nem sokkal később a gazdasági társaságok piaci működésének jogszabályi hátterét alkották meg. Persze az államszocializmus parlamentje szimbolikus gesztusokat is tett: az 1989. évi XII. törvénnyel ugyanis a „Joszif Visszárionovics Sztálin generalisszimusz emlékének megörökítéséről szóló 1953. évi I. törvény a hatályát veszti.”
Az 1989/90-ben működű – már számos, az időközi választásokon mandátumot szerzett ellenzéki képviselővel bővült – országgyűlés döntött még például az egyesülési és gyülekezési jogról, a pártok működéséről és gazdálkodásáról, föloszlatta a hírhedt karhatalmi szervezetet, a munkásőrséget. S létrehozta mai jogrendszerünk egyik legfontosabb intézményét, az Alkotmánybíróságot is. Az 1989. évi XXXI. törvény pedig a mai Magyar Köztársaság alaptörvénye lett. A szöveg az 1949-ben szovjet mintára bevezetett alkotmány módosítása. Első paragrafusa szerint is ideiglenes alaptörvény: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg.” Az elmúlt húsz év törvényhozóinak nagy felelőtlensége, hogy nem született meg a modern magyar alkotmány, amely a magyar történeti alkotmányosság értékeit a huszadik-huszonegyedik század politikai, társadalmi és gazdasági viszonyaival hozta volna összhangba, s a harmadik évezred magyarságának alapdokumentumául szolgálhatna.
Úgy vélem, nagyon sok tudatosság és célzatosság van abban, hogy a pártállami éra utolsó parlamentje ilyen sok és jelentős jogszabályt alkotott. Az államszocialista rendszer kisebb-nagyobb rangú vezetői és a puhának nevezett kádári diktatúra haszonélvezői ugyanis igyekeztek hatalmukat átmenteni a következő politikai kurzus idejére is, ennek pedig legjobb útja a gazdasági élet befolyásos és meghatározó pozícióinak megszerzése volt. A pártállami elitből lett jelenlegi szocialista politikai és gazdasági elit saját érdekeinek és lehetőségeinek megfelelően alkotta meg a rendszerváltozás utáni időszak legfontosabb jogszabályait. Így lett rendszerváltozás húsz évének társadalmi mérlege, hogy szociális piacgazdaság helyett bizony vadkapitalizmus van Magyarországon.
