Írjon nekünk

ARC

Lackfi János: Élő irodalom, nem érinthetetlen szövegek

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

lackfijanos1A könyvhét keddi vendége volt Lackfi János, író, költő, műfordító, szerkesztő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, számos más munkája mellett ezidáig hét gyermekkönyv szerzője. A könyvhéten Vörös Istvánnal közösen írt Apám kakasa című kötetét mutatta be, erről, valamint magáról a könyvekről és az irodalomról is faggattuk Lackfi Jánost.

– Itt vagyunk az Apám kakasa című könyvének könyvheti bemutatóján, és a Somogyi-könyvtár gyerekkönyvtárából érkezett ide. Hogyan fogadták a gyerekek az új verseskötetet?

– Nagyon jó volt a hangulat. Először is vidéken, Szeged környékén kezdtük a kötet bemutatását, Zákányszéken két osztály, összesen mintegy hatvan harmadik-negyedik osztályos gyerek, Balástyán pedig közel 150 érdeklődő kiskamasz, ötödik-hatodik-hetedik osztályosok gyűltek össze az iskola tornatermében. Szegeden pedig második, harmadik és negyedik osztályosokból 120 gyermekkel találkozhattunk.

– Vörös Istvánnal közösen írt új kötetükben klasszikus magyar gyermekversek átírt változatait publikálták. Hogyan ragadhatjuk meg pontosan ezeknek a versikéknek a műfaját?

Gálvölgyi János, aki Budapesten bemutatta a könyvet, úgy fogalmazott, hogy ezek paródiák, és tulajdonképpen igaza is van, hiszen ő ilyen szemmel nézi a kötet. De nem mindegyik átiratunk „ádázul humoros”, viszont valóban vannak kifejezetten ilyen, a humorra és a komikumra épülő darabok.

Lackfi János költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós. Első publikációja még diák korában, 1987-ben jelent meg. Az ELTE BTK magyar-francia szakán szerzett diplomát, majd az ELTE-n a Magyar Irodalomtörténet tanszéken doktorált. 1999 óta a Nagyvilág című folyóirat, 2000-től a Dokk.hu internetes folyóirat szerkesztője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa (1996-tól), a Kreatív Írás Program egyik vezető oktatója Vörös István mellett. Hét verseskötet, két kisregény, egy regény, húsz műfordításkötet, hét gyermekkönyv szerzője.

– Mi adta a kötethez az ötletet?

– Van az emberben egyfajta „zizegés”, a fejben ott dolgoznak a régi sorok, amiket talán még óvodában, vagy otthon hallottunk, hogy „Háp, háp, háp, jönnek a kacsakák…”, vagy „Bóbita, bóbita táncol” – ezek ott élnek az ember belső dobozában, és egészen váratlanul tudnak felbukkanni. Ezekre a „belső dünnyögőkre” akartunk mi új változatokat kínálni. Jártam olyan helyen is vidéken, ahol már nem voltak meg az eredeti versek. Ilyen módon egyfajta olyan missziót is betölthet ez a kötet, amire nem is gondoltunk, hogy esetleg magukat a klasszikus gyerekverseket – Petőfi, Arany, Babit, József Attila egyes költeményeit – ezek csempészhetik be a mai gyerekek polcára. Ha ilyen küldetést teljesíthetünk, az egy külön öröm. Hasonlóak a Karinthy-paródiákhoz, amik az eredeti versek nélkül is abszolút olvasható alkotásokként működnek, de azokkal összeolvasva válnak különösen érdekessé.

– Itt vagyunk a könyvhéten, ami mindig alkalom arra is, hogy elgondolkodjunk az olvasás és a könyvek sokat hangoztatott térvesztéséről. Mit gondol, az irodalom szerepének csökkenése mire vezethető vissza?

– Nekem van egy keresetlen véleményem arról, hogy miért tanítjuk rosszul az  irodalmat általában – és itt most nem a létező jó és küldetéstudatos tanárokról beszélek, akik mindezek ellenére átmentik az irodalmat. Nagyon sok irodalomkönyvünk egészen hibás szemléleten alapul, nevezetesen azon, hogy a diák nem más, mint egy még teljesen ki nem fejlődött irodalomtörténész, akinek még bizonyos szervei ugyan hiányoznak, de majd kinőnek. Addig is mindenesetre megtanítjuk neki lebutítva azt a csontvázat, amire majd a pompázatos építményt rárakhatja.

– Pedig nem mindenki szeretne irodalmár lenni.

– Így van, ehhez a szemlélethez képest, mint gyakori kérdéseimből kiderül, elenyésző azok száma, akik valóban bölcsésznek készülnek, és ha még hozzátesszük azt a pár százalékot, aki hezitálásból odasodródik – mert semmi máshoz nincs kedve, vagy nem ért más tárgyhoz – a végső szám az osztályok összlétszámához viszonyítva akkor is nagyon kevés. Viszont az osztályok fennmaradó nagy százalékát sikerül teljesen elveszíteni az irodalom számára, holott – bár természetesen elengedhetetlenül fontos az irodalommal való akadémiai szintű foglalkozás – az irodalomnak nem csak arra van szüksége, hogy egymás között öt ember kicserélje a gondolatait. Kell az irodalomnak a közönség, és azt gondolom, hogy ez a közönség valójában létezik, és az internet, amit szeretünk annyit szidni, nagyon sok olvasót szerez az irodalomnak, ha az irodalom hozzáférhető, érthető, fogyasztható formában elérhető a neten.

– Ön a saját honlapjain számos versét közzé szokta tenni, az Apám kakasából is olvasható ízelítő.

lackfijanos4– A honlapomon az én írásaimnak havi hétezer olvasója van. Amikor ma 1000-1500, vagy 2-3000 példányokban jelennek meg maximum verseskötetek, akkor azt gondolom, hogy ez nem egy rossz arány. Sokszor szeretünk inkább sírni a tettek helyett, és azt gondolom, hogy az irodalom tettei közé tartozik talán az is, hogy az ember valamilyen módon előadja azt: kicsit irodalmi „stand up comedy”-szerűen, ha ért hozzá, tudja és kedve van hozzá, hiszen ez nem kényszer.

– És önnek van kedve.

– Nekem van kedvem és szeretem is csinálni: ezek után a diákok már egészen máshogy nyúlnak a könyvhöz, amelyből már kilépett egy élő ember. Eszünkbe juthat ugyanis Kosztolányi híres anekdotája, mikor megkérdezi egy kisgyerek tőle, hogy mivel foglalkozik, mire azt feleli, hogy költő. „És mikor születtél” – hangzik a következő kérdés, majd Kosztolányi válaszára rögtön jön a következő: „És mikor haltál meg?” 10-15 helyen voltam már választható érettségi tétel, és ilyen helyeken is tartottam előadást: ilyenkor a közönség részéről az a felháborító tapasztalat, hogy az irodalom él és visszabeszél.

– Ezt akarja mondani az Apám kakasa is?

– A könyvheti könyvünkkel is azt akartuk megmutatni, hogy az irodalom él és beszél, gyúrható és továbbalakítható. Az lenne a legjobb, ha mindenki kialakítaná a saját „anyja tyúkját”, és a saját bóbitáját, nem pedig szakrális szövegnek tekintve leborulnánk előtte, és koszorút dobnánk rá: „nem lehet közöd hozzá gyerek, ha hozzáérsz, letöröm a kezed szárát…” Ez olyan, mintha egy agyagozó szakkörben tilos lenne hozzányúlni az agyaghoz, legfeljebb telepatikus ráhatásokkal. Nem szabad: nagyon át kellene alakítani ilyen „kézműves szemszögből” is az irodalmat, és akkor azt hiszem, többen éreznének kedvet, ahhoz hogy – ha nem is feltétlenül írnak, de – olvassanak verseket.

ARC

“Botka László Szeged Karácsony Gergelye” – videó!

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

A helyi homokozón kívül nem talál másik játszóteret magának – hangzott el a Hír TV Főhős című műsorában.

Tovább olvasom

ARC

Oklevelet kapott Szeged legnagyobb vasútbarátja

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Nagy József, a Vasúttörténeti Alapítvány titkára szerint már születésekor eldőlt, hogy a vasútnak szenteli életét.

Tovább olvasom

ARC

Húsz éve a múzeum szolgálatában

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Medgyesi Konstantin 1999 augusztusa óta azért dolgozik, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum sikeresen működjön.

Tovább olvasom

Aktuál