Turzóék kálváriája

Két éve úgy fekszik a zsombói Turzó Zoltán, hogy elege van mindenből, tele van a hócipője, abbahagyja az egészet, most már vesszen a ház, a mintagazdaság, a több hektárnyi föld – mezőgazdasági gépekkel és eszközökkel -, a traktor, a több tízezer palántát befogadó, hangár nagyságú 6 fóliaház, a nagybani kertészkedéshez kiépített több tíz milliót érő technológia, a gépi vezérlésű öntözőberendezés, a kamion, minden, aztán másnap megrázza magát, mély lélegzetet vesz, és ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta: szervezi a több tízezer fej saláta értékesítését, instruálja a munkásokat, miközben rettegve a végrehajtót várja.

Ott jártunkkor éppen az árverésre, az olcsó vásárlás reményében odasereglett neppereket nézzük Zoltán ablakából. Ha megtartják az árverést, a házigazdánknak annyi. Szerencsére (talán, mert mi is ott voltunk) a végrehajtó megereszt még egy utolsó, segélykérő telefont, s láss csodát, az MKK (Magyar Követeléskezelő Zrt.) munkatársa megértőnek bizonyul, Zoltán kap még 30 nap haladékot, hogy összegyűjtse a pénzt. Ha nem is az egészet, hiszen ahhoz, hogy a 30 milliónál is nagyobb adósságot törleszteni tudja, Turzó úrnak szinte mindenét el kellene adnia, s még akkor is kérdés, elég lenne-e a pénz a tartozás kiegyenlítésére. Mégis, hogyan juthat egy, a szakmához kiválóan értő, dolgos, szorgalmas gazdálkodó ilyen helyzetbe?

„Régi álmom volt, hogy jó kertész legyek”

„Több, mint 20 évvel ezelőtt, mondhatjuk ásóval és gereblyével kezdtük el a vállalkozást a nagyszüleimtől örökölt földterületen” – kezdi szomorú történetét Turzó úr. „Nekem és a nejemnek is kertészvégzettségünk van, tehát értünk is ahhoz, amit csinálunk. Eleinte szamócával, őszibarackkal próbálkoztunk, majd a fóliás termesztés felé kezdtünk kacsingatni. Régi álmom volt, hogy jó kertész legyek. Kiváló üzletnek tűnt a fóliázás, hiszen akkor a gázolaj literje 23 forintba került. Ahogy egy kis pénzhez jutottunk, fáradtságot nem ismerve folyamatosan bővítettük a vállalkozást, eleinte önerőből, később már a családtól kapott segítséggel.” Zoltánnak volt kitől ellesnie a szakma fortélyait, hiszen gyermekkora óta járta a piacokat nagyapjával, tudta, hogyan kell megtermelni, majd értékesíteni az árut. 1988-ban belépett a szövetkezetbe, amely a privatizáció után jogutód nélkül megszűnt. Később, mint sorstársai közül annyian, vállalkozni kényszerült, magánzóként, kistermelőként folytatta a munkát. Gépeket, fóliákat vásárolt, s tele volt reménnyel. „Az első csapás 2000-2001 telén ért, amikor az óriási belvíz és a gyakori ónos eső mindent tönkretett. Harminc centiméteres víz állt a ház folyosóján, több tízezer palántám tönkrement, 1,5 millió forintos károm keletkezett” – folytatja történetét Zoltán. „A mezőgazdasági kormányzat 2001 őszén pályázatot hirdetett: 10 százalék önerőt kértek (ezt előteremtettük), 35 százalék volt a vissza nem térítendő támogatás, a többi hitel. Korábban is nyertünk már pályázatokon kisebb összegeket, de ezek a pénzek nem javítottak jelentősen a helyzetünkön. Azt gondoltuk, majd most… Sikerült is. 39 millió forint lett a nettóösszeg, ebből 16,8 millió a hitel -- a levonandó önrész és a vissza nem térítendő támogatás után. 2002 júniusában aláírtuk a szerződést, közben megtörtént a kormányváltás. Szeptemberben kezdtük volna a fóliaházak építését, földjeink azonban be voltak ültetve paprikával, ezért azt gondoltuk, legalább 1-2 szüretet ejtsünk meg, ne menjen tönkre a termés. Az volt a baj, hogy korán beköszöntött a tél. A munkások a decemberi fagy beálltáig dolgoztak, de aztán abba kellett hagyniuk. Áprilisig ilyen idő volt, az építkezés nem haladt, nem tudták felhúzni a fóliát. Közben már esedékessé vált a kölcsönrészlet visszafizetése is. Vetésre készen állt a fehérpaprika-palánta, de mivel a fólia nem került fel, sem elvetni, az idő előrehaladtával eladni sem tudtam. Mintegy 30 ezer tő tönkrement, a kárunk 3 millió lett. Mivel kifutottunk az időből, a kivitelező sem vállalta a fóliafelhúzást, odébbállt, új kivitelezőt kellett keresnem, aki felviszi 5 méter magasra és szétteríti a 35 mázsa fóliát.”

A Mórakert sara

Végül sikerült másik kivitelezőt találni és 2003 aug. 20-ára felkerült a fólia. A daruért 1,5 milliót kellett fizetni, a spéci, 200-220 mikronos, méretre szabott, termikus, Spanyolországból importált, nálunk nem is gyártott fóliáért pedig 3 milliót. Ez utóbbiból aztán több tekercsnyit elloptak, 1,7 milliós kár keletkezett. A gazda ezt is lenyelte, mint annyi mást. A Mórakerthez fordult segítségért, vegyenek át valamennyit őszi vetésű paprikájából, hogy legalább a hitel kamatait tudja időben törleszteni. Nem idegenektől kért, hiszen Turzó úr 1994-1995 óta kapcsolatban állt a Mórakerttel, sőt 2003-ban fél millió forint befizetésével taggá vált. „A nagy beruházás elindítását megelőzően egyeztettem a Mórakerttel is” – meséli a gazda --, „írásos dokumentumom van arról, hogy tagként garantálják az általam termelt áru átvételét. Minden évben nyilatkoztam, miből mennyit termelek, előre egyeztettünk mindenről, szállítottam is szorgalmasan a gyönyörű sárgadinnyét, pritaminpaprikát, krumplit, fűszerpaprikát, káposztaféléket. Akik közel voltak a tűzhöz, azoktól a teljes árumennyiséget átvették, tőlem nem. Először 5-6 ezer fej saláta maradt a nyakunkon, hiába próbálkoztam a szabadpiaci értékesítéssel, nem sikerült, talajba forgattam az egészet. Másik évben 10-12 ezer fej saláta maradt ránk, ez felmagzott. 40 tonna sárgadinnyére is szerződésem volt, de ez sem kellett, édesapám disznói ették meg, a többit beszántottam. Az volt a baj, hogy idővel túl nagyra duzzadt a Mórakert beszállítói köre, kicsúszott az ellenőrzés a vezetés kezéből, na meg a piacon is túlkínálat jelentkezett szinte mindenből.” Az elmondottakból is kitűnik, hogy korántsem egyedül Zoltán hibáztatható azért, hogy ide jutott, hiszen a kedvezőtlen időjáráson, a belvízkáron, a rossz minőségű vetőmagon, az EU-csatlakozáson, a külföldi, olcsó dömpingárun, a tsz nemfizetésén, a mostoha piaci helyzeten túl az adósságállomány növekedése, az időközben megváltozott kamatfeltételek is egyre csak fojtogatták. Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, a kamatok miatt hatalmasra duzzadt hitel mellé magánszemélyektől, családtagoktól is kölcsönkértek. Két éve Zoltán átütemezést, szusszanásnyi időt kért a bankoktól, amit meg is adtak neki. A hiteleket azonban már csak úgy tudta törleszteni, hogy újabb hiteleket vett fel. Mára oda jutott, hogy se a ház, se a föld, se a több tíz milliót érő fóliaházak, se a gépesített mintagazdaság, semmi, de semmi nem az övé, mindent jelzálog terhel. Amit egyedül nem vehetnek el tőle, az a szaktudása, a hozzá hasonlóan makacs és kitartó felesége, meg a két lánygyermeke. „A mai napig állítom” – folytatja Zoltán -, „hogy akik a községben és a környéken a fóliás termesztést csinálják és jól csinálják, azok mi vagyunk a feleségemmel. Ha nagy családi vállalkozásban sikerülne gazdálkodnunk – és nem csak ketten lennénk --, ez működne is. Talán az elmondottak dacára is sikerült volna boldogulnunk, ha nem esküszik össze minden ellenünk, és nem üt be a recesszió. Rendszeresen járok pszichológushoz, az egészségem is ráment, de nem adom fel. Mi lesz 1 hónap múlva? Fogalmam sincs.” – mondja rezignáltan Turzó úr. Az újabb árverés hírére majd nyilván összesereglenek a más baján hízó nepperek, mint ma, és egymással összejátszva azon mesterkednek, hogy a valós érték töredékéért, úgymond bagóért, hozzájussanak Turzóék vagyonához, melyben egész életük és munkájuk benne van. Ez a szabály, és nincs apelláta.