Városcsonkítás

Az avatatlan járókelőknek talán fel sem tűnnek Szeged belvárosban, a kiskörúton belül, a 30-40 évvel ezelőtt épült „modern" épületek, ezért nem is adjuk át magunkat a képzeletnek, hogy milyen „városképi jelentőségű" építészeti emlékek mentek veszendőbe. A kiskörúton kívül, kivált a nagykörúton és a sugárutakon, a makóinál nagyobb intenzitással harap a régibe a mai modernség. A polgárházak miliője leáldozóban, és nincs döntéshozó, aki megálljt parancsolna.

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! falak, omoljatok hangjaitól! gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben! mit érnek a ma-épített falak körülöttem? ott borzad az Igazság a kövekben!

(Babits Mihály: Csonka Magyarország)

Olvasom, hogy Kiss István okleveles építészmérnök, településrendező, a Csongrád Megyei Építészkamara elnökségi tagja szerint

1960-as évek óta folyik a belváros arculatának csonkítása,

és sokkal megfontoltabban szabadna csak hozzányúlni a műemléki védettségű területhez. A mérnök úr egy kisebb dolgozatban össze is foglalta a belváros arculatának az 1960-as évek óta zajló csonkítását, amit a SZEGEDma honlapján közre is adnak. Aki nyitott szemmel jár Szeged vagy bármely magyar város utcáin, de tisztelettel fordul múlthoz, hagyományokhoz, értékekhez és hagyományos értékekhez, az fájó szívvel várhatja a dolgozatot. Trianon után sokáig és okkal Csonka Magyarországnak nevezték hazánkat, de országcsonkítás nemcsak földek és lelkek idegenek általi lehasítását jelenti, mert a múlt egy-egy szeletének kihasításával öncsonkítást végezhetünk mi magunk is. Ön- és múltcsonkításban élen jártak az antitradicionális és magukat modernnek és modernizálónak tekintő szocialista rendszerek. Amikor volt szerencsém a Szovjetunióban járni, tudtunk a pravoszláv templomokból kialakított ateista múzeumokról, de a szocialista „modernizáló lélek" természetéről az a sztyeppi kisváros árulkodott igazán, ahol csak betonpanelből épült magasházak épültek, és a falak nem voltak bevakolva. Tér lett volna bőven „emberszabású" kertes házak vagy csak páremeletes, de tágas épületek emelésére, de az uniformizált gondolkodású modernizátorok a sztyeppe kellős közepén is csak magasházakban és szűk lakásokban tudtak gondolkodni. A hatvanas és hetvenes évek Magyarországán épült szocialista lakótelepek kétségtelenül hozzájárultak az életszínvonal emelkedéséhez, de az emberi ész rejtelmeivel meg is voltak verve: miért nem voltak képesek a megrendelők és a tervezők a ma is ismert „vájus" konyháknál nagyobbakat kiötleni? Miért nem csaptak hozzá legalább ötven centit a szélességhez? Nem volt tér s nyersanyag? Tízemeletes házaknál miért csak szűk lépcsőkig és négyszemélyes liftig terjedt a fantázia? Azért hogy megkeserítsék a költözködők életét? Az emberi léptékek és így az emberek korlátokba törése mellett az is bűne volt a szocialista lakótelepeknek, hogy szinte ragadózóként haraptak ki megóvásra érdemes házakat a régi városrészekből. Sok magyar városban egészen a központba befurakodtak a lakótömbök, vagy egy-egy háztömböt vagy házat áldoztak fel a „modern" és „korszerű" építkezés oltárán. Makón például egészen a város közepéig kígyóztak a beton sorházak, és ésszel fel nem fogható, hogy a posta szocialista modernizációt megúszó épületének utcájában miét kellett patináns épületeket lebontani. De a szocialista múltrombolás lelkisége tovább él. A belváros egy mellékutcájában nemrég bontották le a parasztpolgári építkezés egy 19. század végén épült remekét. Ami helyére épült, esztétikusnak mondható, de csak önmagában, mert brutálisan megtöri az utca ezen oldalának harmóniáját. Makón van múzeum, megújult kiállítással, de a város látogatóit érdemes lenne elkalauzolni a vasútállomáshoz is, ahol aprócska kiállításon láthatók fényképek a 19. század végén épült („századfordulós") csodaszép állomásépületről, amit egy esztétikailag színtelen-szagtalan valamivel cseréltek le szocialista modernizátorok. Az avatatlan járókelőknek talán fel sem tűnnek Szeged belvárosban, a kiskörúton belül, a 30-40 évvel ezelőtt épült „modern" épületek, ezért nem is adjuk át magunkat a képzeletnek, hogy milyen „városképi jelentőségű" építészeti emlékek mentek veszendőbe. A kiskörúton kívül, kivált a nagykörúton és a sugárutakon, a makóinál nagyobb intenzitással harap a régibe a mai modernség. A polgárházak miliője leáldozóban, és nincs döntéshozó, aki megálljt parancsolna. Öncsonkító múltpusztításunk drámái nemcsak Szegeden és Csongrád megyében játszódnak le. Vasárnap délután a köztévében vetítették Ráday Mihály műsorát, amelyben a jeles városvédő arról tudósított, hogy szebbnél szebb épületeket adtak s adnak át az enyészetnek Budapesten, hogy sorsuk a lebontás legyen. Mindez azért, mert az ingatlanpanamáktól hírhedté vált fővárosban sincs döntéshozó, aki megálljt parancsolna a „modernség" nevében elkövetett pusztításnak.